Azt mondják a bölcsek, hogy minden rosszban van valami jó, és ez valóban igaz, még ha engem most nem is különösebben vígasztal.

A lemez meghallgatása után nem mentem a feleségem agyára, és ez tulajdonképpen jó, mert mégiscsak erősít egy életközösséget. Tudniillik, ha valami felkavaró zenei élmény ejt rabul, képes vagyok akár napokig módosult tudatállapotba kerülni (beszűkülni), amikor is mindenről és mindenkiről az aktuális kedvenc jut eszembe. Ilyenkor sajnos, akár minden előzmény és átmenet nélkül, hirtelen énekelni, dúdolni kezdek, felidézve a kedvenc sorokat, riffeket, nem riadva vissza a szájdob használatától sem. Ott belül, a beszűkült tudatállapotban ez persze nagyon is indokolt, és összeáll egy kerek egésszé, kívülállóként nézve és hallgatva, de facto elviselhetetlen, ellenszenves, okádék, hogy csak a legtöbbször fejemhez vágott minősítéseket idézzem. Hja, nem könnyű a rockerélet…

Márpedig az elmúlt években nálam Viktor Smolski valamennyi munkája automatikusan előidézte ezt az állapotot, lett légyen az bármelyik Rage, a nevével fémjelzett Nuclear Blast jubileumi válogatás, vagy éppen az instrumentális Bach-feldolgozáslemeze.

Miért gondoltam volna tehát azt, hogy a tíz éves hallgatás után újra aktív, német prog-power csapat, a Mind Odyssey nem hoz visszatérő lemezével némi feszültséget, egyébként békés, nyugodt mindennapjainkba. Márpedig legnagyobb bánatomra nem ért sokkhatás, sőt az első néhány hallgatás után ma már elő sem nagyon veszem a korongot.

Igaz, alapvetően minőségi anyag ez, de csak átlagos és annál kicsit jobb power nótákkal telepakolva, ahol az énekes ős-tag, Mario Le Mole James LaBrie rosszabb pillanatait idéző dallamai és frazírjai jelentik számomra a mélypontot. Smolski simán menthetné ugyan innen is a helyzetet, de jelenlétét csak itt-ott lehet minden kétséget kizáróan felismerni, ami számomra szinte érthetetlen. A 93-99 között megjelentetett négy MO lemez nem rossz, közülük a Signs (1999) a kedvencem, a visszatérés viszont csalódás.

Ha nem ismerném a Smolsi-műveket, még talán dicsérném is az anyagot, így azonban kénytelen vagyok tolni befelé a Rage mai napig ható Carved In Stone alapvetését, hogy azért mégse maradjon a család dúdolt riff nélkül.

Túrisas