Honlapok:
www.pendgragon.mu
myspace.com/toffrecords

A fiatalabb, fémesebb szívű generációnak a Pendragon név nem mondhat túl sokat. A legtöbb fiatalnak talán az azonos nevű, ismert szerepjáték jut eszébe, vagy (kiterjedtebb irodalmi ismeretek birtoklása esetén) Szerb Antal (méltán vagy méltatlanul, nem az én tisztem eldönteni) népszerű regénye (A Pendragon legenda). Bevezetésképpen tehát annyit mindenképpen tisztázni kell, hogy az a Pendragon, amelyről itt szólni kívánunk a brit neo-progresszív rockzene emblematikus bandája. A hetvenes évek végén olyan együttesekkel együtt indultak, mint a Marillion, Pallas, Twelfth Night és az IQ. Ez az irányzat azért kapta a "neo" jelzőt, mert az első nagy brit progresszív generáció nyomdokain indult el (pl. Pink Floyd, Yes, Genesis). Hál' Istennek, azóta van utánpótlás, avagy harmadik hullám is, amit olyan együttesek képviselnek, mint az Arena, Jadis, Kino és a Frost.

A Pendragon közel 30 éves karrierjében jócskán akadtak szárazabb, szűkebb esztendők, de tiszteletreméltó, hogy folyamatosan működnek, alkotnak, sőt a kétezres években immár negyedik DVD-jüket adják ki. A "Concerto Maximo" elkészítését, gondozását és terjesztését is a nagyon hasznosan és színvonalasan dolgozó lengyel Metal Mind kiadó vállalta (lásd: Arena, Andromeda, stb.) A szakos lengyel kiadó anyagaira jellemző profizmus itt is érvényesül: szép koncertterem, sok (8-10) kamera, igényes vágás, jó hangminőség, megannyi érdekes adalék (pl. interjúk).

Csak a koncert maga több mint 2 és fél óra (valóban "Concerto Maximo"-ról van szó)! Ez természetesen nagyon szép gesztus a fanatikus rajongók felé, de az olyan egyébként határozottan befogadóképes, nyitott szellemű érdeklődők is, mint jómagam, a vége felé már izegnek-mozognak egy kicsit, akármilyen kényelmes is az a fotel. Ezt nem panaszképpen mondom; egy DVD inkább hosszú legyen, mint nyúlfarknyi. A bőség zavara mindig jobb, mint a ki nem elégített éhség...

A Pendragon szíve-lelke Nick Barrett gitáros-énekes, akinek játéka klasszikus David Gilmour iskola, hangja azonban egy kicsit száraz, színtelen, de meg lehet szokni és ebből a zenéből nem is lóg ki annyira. A másik "oszlop" Clive Nolan billentyűs, akinek másik csapatát, az Arenát a műfaj legjobb formációjának tartom (lásd: Visitor, Immortal?). Az egyetlen új arc a 2008-ban csatlakozott Scott Higham dobos, ő pedig modern, keményebb stílusával szinte új életet leheni látszik a régi dalokba.

A Pendragon talán nem a szívem csücske (az Arena és az IQ jobban bejön), de aki szereti a progresszív, atmoszférikus rock muzsikát, azt ez a DVD bőven kárpótolja majd a műfaj favoritjának, a Marillionnak gyengélkedéséért. Míg a Marillion élete ebben az évtizedben a folyamatos ellaposodás, ötlettelen kínlódás jegyében telt, a Pendragon kimondottan új erőre kapott.

Tartuffe