Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.jornlande.com
myspace.com/realjorn

Amikor megpillantottam a "Fekete Lélek" szigorú borítóját, azonnal arra gondoltam, hogy Jørn most végre búcsút intett a páratlan tehetségéhez méltatlan kvázi Whitesnake cover bandaként folytatott tengődésnek, és visszakanyarodott ahhoz az északi, misztikus világhoz, amit pl. a "Worldchanger" című album (2001), közelebbről pedig a "Tungur Knivur" típusú nóták képviselnek. Ezt a tudatos váltást látszott az is igazolni, hogy a legutóbbi három saját stúdiólemezen társszerzőként is közreműködő Jørn Viggo Lofstad (Pagan's Mind) ezúttal kimaradt a csapatból, helyette pedig az U.D.O.-ból ismert svájci gitáros, Jgor Gianola állt be Tore Moren mellé gitározni.

A számításom részben be is jött. A "Spirit Black" valóban sötét-lelkűre, borongós hangulatúra sikeredett (nomen est omen), de valahogy az a bizonyos "fenség, Észak-fok, titok, idegenség" csak nem akar teljes valójában visszatérni. Személy szerint nem tartozom azok közé, akik Jørn szólókarrierjének első lemezeit sírják vissza, szerintem az "Out To Every Nation" (2004) kicsit progresszívebb világa, illetve az Ark soraiban nyújtott egészen egyéni teljesítménye lenne a valódi megfejtés. Mondjuk, az utóbbihoz kellett Tore Østby géniusza. (Tényleg, épp ideje lenne, hogy Østby barátunk hallasson magáról!)

Bár Jørn ezúttal is végzett egy jelképes főhajtást a nagy Fehér Kígyó maradandó öröksége előtt (Burn Your Flame), érezhetően azon van, hogy most ne egyszerűen Coverdale alteregójaként szerepeljen. Viking hősünknek nyilvánvalóan bámulatos képessége van arra, hogy egyes legendás rock-torkok bőrébe bújjon. Egy szám erejéig például átvedlett tökéletes Dio klónná (Road Of The Cross); a korai Rainbow hatások egyébként is sokszor tetten érhetők (pl. The Last Revolution).

Mindent egybevetve az új album egyértelműen javuló tendenciákat mutat, ami sajnos nem mondható el a hangzásról. Az egy dolog, hogy – gondolom tudatosan – nagyon szikár, száraz a megszólalás (ezen sokat segítene egy ügyes billentyűs; ajánlom a Circus Maximus-ból kurtán-furcsán távozott honfitársat, Espen Storø-t), de a riffekben úgy szól Tore Moren Gibsonja mintha egy rádiótechnika szakkörön összebarmolt erősítőre lenne rákapcsolva. Persze lehet, hogy ez a laposkás hangzás bejön valakinek…

Különben egy kicsit Jørn-nal is úgy vagyok, mint a Dream Theater-rel. Ha magához képest alulteljesít, az még mindig magasan az átlag fölött van. Nem mellesleg pedig remélem, van alapja annak a pletykának, hogy Jørn esetleg újra összeáll a Masterplan-nel.

Tartuffe