Kiadó:
Limb Music

Honlap:
myspace.com/silentmemorial

Zenészek:

Mike Andersson – ének
Christoph Baertschi – gitár
Sugar Burns – bőgő
Chris Haenggi – billentyűk
Diego Rapacchietti – dob

Eleddig Svájccal kapcsolatosan jobbára a nagylyukú sajtok, a precíz mechanikus órák és a krémesen lágy tejcsoki jutottak eszembe. Ha zenére terelődött a szó – ami az én társaságomban meglehetősen gyakran előfordul – akkor elsősorban a hard rock műfaj nagy öregjei, a Gotthard és a Shakra kerültek terítékre. Az egészen bizonyos, hogy a Solid Vision-ből és a Dominici mellől ismerős Maillard testvérek svájci származása ellenére a progresszív metál kifejezés hallatán nem az alpesi államszövetségre, hanem inkább valamelyik skandináv országra asszociálnék. Ez a helyzet készül most alapvetően megváltozni, ami vitathatatlanul a Silent Memorial érdeme.

Egyáltalán nem csodálkozom, hogy Mike Andersson énekes (Cloudscape, Planet Alliance) a hozzá eljuttatott demók alapján különösebb fejtörés nélkül elfogadta a Silent Memorial fölkérését. Egyrészt nagyon aprólékosan kidolgozott, színvonalas progresszív metált hallott, másrészt talán magára is ismert a svájciak muzsikájában. Esküszöm, hogy nem – vagy nem csak – Andersson hangja miatt, de a Silent Memorial leginkább a Cloudscape-hez vagy talán a finn Silent Voices-hez hasonlítható.

Ha olyan típus lennék, aki a kákán is csomót keres (egyébként olyan vagyok), akkor megemlíthetném, hogy a hangzás lehetne egy kicsit kerekdedebb, kevésbé nyers, és személy szerint a gyakran ’80-as éveket idéző billentyű hangszíneket se erőltettem volna annyira. Továbbá azt is fölhozhatnám, hogy a "Darkest Hour" kezdése hallatán kínosan feszengtem néhány percig, mivel a bevezető akkordok gyanús szolgaisággal követik az Örökszürke (Evergrey) örökzöldjének, az "A Touch Of Blessing"-nek intróját.

Ezúttal azonban – ellentétben Julius Caesar barátjával, Antonius-szal - "dicsérni jöttem, nem temetni". Szó, mi szó, ez a lemez úgy trafált telibe, mint Tell Vilmos svájci szabadsághős a fia fejére helyezett almát. Nincs rajta egy gyönge nóta, nincs üresjárat, nincs alibizés, csak közel egy óra tömör és precíz progresszió. A több mint húsz perces címadó nóta pl. igazi progresszív "tour de force", gyöngébb idegzetűeknek nem is ajánlott. Annál inkább a műfaj igényes, kiéhezett rajongóinak.

Tartuffe