Ha a magyar rocktörténelem érettségi tárgy lenne, megérdemelne egy tételt az Ossian elnyűhetetlen frontembere, mondjuk "A meg nem értett, lenézett rocker élethosszig tartó küzdelmének és végső győzelmének motívuma Paksi Endre költészetében" – címmel.

Hazudik minden metal-rajongó, aki azt állítja, hogy soha nem találkozott a megvetés és lesajnálás gesztusaival szeretett stílusa kapcsán, ugyanakkor nekem mindig túlzónak tűnt, ha valakik ezt nem a helyiértékén kezelték, és nem a felsőbbrendűség fölényes magabiztosságával, egy félmosollyal a szájuk szegletében fogadták.

Az első Demó (1986) óta figyelem az Ossian tevékenységét, diadalittasan vittem haza a debütáló lemezt, számos nagyszerű koncerten láttam őket, olyankor is, amikor előzenekarként adták fel a leckét világsztároknak, de a dalszövegekből rendre visszaköszönő üldözési mániával, mint főmotívummal (pl. "Kiszúrták gyorsan, ez más mint a többi / Erővel, szép szóval meg kell hát törni őt", stb.), nem tudtam mit kezdeni. Illetve igen, fuldokolva röhögtem rajta, és közben bizonygattam ennek-annak, hogy igen, ez gáz, de a nóták között vannak ám nagyon jók!!!

Meggyőződésem, hogy az Ossián-vezér személye emiatt (is) lett megosztó a rocktáborban. Az Ossiannal mit sem törődő, őket nem is ismerő "gizda nőkkel, nyálas jófejekkel" közös halmazuk nem volt, így az ellenségkép, mint önmagát beteljesítő jóslat, rövidesen a rockszimpatizánsok azon részére vetült, akik kritikával merték illetni a zenekart. Nemrégiben a hardrock.hu portálon volt Endrének egy ámokfutása, ami tökéletesen alátámasztja az itt leírtakat. A hozzászólásaiban a mindenben támadást érző Endre könnyen konfrontálódó ember benyomását keltette, aki érzékenységében túlreagálta a dolgokat.

Nagyon kár, mert az Ossian jó zenekar, kiváló, az átlagnál messze jobb képességű hangszeresekkel, és azt sem lehet elvitatni, hogy mára Paksi szövegei között is vannak kimondottan jól megírtak, néhol szinte már versértékű sorok.

Az új lemez is tartja az eddig megismert és rajongók által elvárt színvonalat, valamint a 80-as évek metaljának kissé konzerv ízű, egydimenziós zenei gondolkodását. Mégsem kierőszakolt, elkapkodott. Az Ossian úgy tűnik, minőségromlás nélkül képes az év/lemez leszállítására. Új rajongókat talán nem ezzel az anyaggal szereznek, de hogy nem is vesztenek a táborukból, ebben biztos vagyok. Azt nem értem, hogy szegény félbevágott néni teste miért végződik ágytálban a szépen megrajzolt borítógrafikán, de lehet, hogy ez valam sci-fi alapműre utal, én meg műveletlen vagyok.

A csapat "új" korszaka nekem "csak" jó dalokat adott, de az arcomat még nem szakították le - ezidáig. A "Külvárosi álmok" viszont mind szövegében, mind zeneileg az egyik legjobb Ossan nóta ever. Nagy hangerőn hallgatva – akaratom ellenére - azonnal a rock katonái elitalakulatának fanatizált rohamosztagosai közt találom magam, aki bármi áron kész haladéktalanul végrehajtani a Tábornok parancsát. Izgalmas lett a Kaszás Attila emlékének ajánlott, a Padlás musical-ből feldolgozott Fényév távolság is. Ennél már csak az lett volna izgalmasabb, ha a húzós gitárok mögül Endre a "szilvásgombóc, óóó" sorokat vezeti elő, a rá jellemző szenvedélyességgel. No de nem komolytalankodom el, szép gesztus volt, és ez a lényeg.

Összességében egy jellegzetes, igazi Ossian lemezt kaptunk újra, ami az egy helyben topogás ellenére is korrekt, sőt egyes pillanataiban nagyszerű hallgatnivaló.  

Túrisas