Olvastam én sokfelé erről a Both Miklós nevű gyerekről, meg a Napra zenekarról is, de valamiért azt gondoltam, hogy ő az a fajta gitáros, aki biztos tud egy csomó olyan dolgot, amitől tátva maradna a szám, de már átlépett a "villantós" korszakán és azon a határon, amíg a magamfajta tufa, egysejtű rocker követni tudja.

Valami interjú is rémlett, ahol elmondta, hogy serdülőkora óta már egyáltalán nem hallgat rockzenét, manapság inkább Bartók nyűgözi le. Félreértés ne essék, Bartók nemzeti kincsünk, és végtelenül büszke vagyok arra, hogy ő is a miénk, de egyszerűen képtelen vagyok megérteni és élvezni a disszonanciáját. Hiába, "Sokat voltam vidéken, nem fejlődött ki az agyam" – ahogy azt a "Csapd le csacsi!" filmklasszikusban mondja Gáspár Sándor. A Napra lemeze ráadásul Fonogram díjas lett, ami megint csak arról győzött meg, hogy nem egymásnak vagyunk mi teremtve. A blogunk által agyondicsért zenekarok általában arról ismerszenek meg, hogy bárminemű nyilvános elismerés és díj messze elkerüli őket.

Ezek után zuhant az állam az íróasztalra, amikor leküzdve a betegesen ostoba előítéletemet, végre rászántam magam, hogy meghallgassam, miről is van itt szó. A lényeg: Both Miklós nem lépett át a "villantós" korszakán. A lemez ráadásul úgy kezdődik, mint egy gitárhős lemeze; Miklósunk kezében annyira ficánkol a Stratocaster, hogy a falon berámázott Yngwie-kép féltékenységében majdnem szétfeszítette a képkeretet.

Both Miki persze nyilván leköpne, ha a Napra zenéjéből ezt tartanám a legfontosabb üzenetnek, ráadásul teljesen igaza is lenne. Nem azért utazott népzenét gyűjteni Erdélyországba és élt kvázi családtagként magyarok, cigányok vendégszerető, ám nem feltétlen puccos hajlékában, hogy triumfáljon szélvészgyors futamaival, és lenyűgöző technikai tudásával, hanem, hogy testközelből, a legtisztább forrásból tapasztalja és értse meg az autentikus népzene lényegét.

Ha véletlen mégis kicsúszott a számon mindez, az elsősorban a blogunk profiljának köszönhető. Ami a rockzenét illeti, Both Miklós már régen túl rajta, mi meg még bőven benne, nyakig. És azt is bevallom, töredelmesen; ezért az önmagában is felbecsülhetetlen értékű, jellegzetesen magyar, hol fájdalmasan szomorú, hol sírva vigadó, táncolható, csodálatos népdalkincsért én bizony nem csengettem volna ki a zsét, ha nem robban benne a rock, sőt metal, a legnagyobb gitárhősök legbravúrosabb pillanatait idézve (lásd: fentebb Gáspár Sanyi). Mi még ott tartunk, ahol Both Miki általános iskolásként, amikor meghívták, majd kidobták egy Metallica tribute zenekarból, mert szétszólózta a számokat…

Nem lehet eléggé méltatni a zenekart és a Naprában közreműködő valamennyi, rendkívüli felkészültségű muzsikust. Ez a lemez egyszerűen állva hagyja a stílus  folk-rock kiadványait. Még azt is megkockáztatom, hogy a dalokból áradó tűz és energia a folk-metal mezőny jelentős részét is agyonégetné a szó szoros, és átvitt értelmében egyaránt.

Túrisas