Kiadó:
Vic Records

Honlap:
myspace.com/odysseyswano

Dan Swanö-t, sokhangszeres zenészt, hangmérnököt, producert aligha kell bemutatni (Edge Of Sanity, Bloodbath, Katatonia, stb.), legutóbb Arjen Lucassen Star One projektjével kapcsolatban hallottunk róla. Bár elévülhetetlen érdemeket szerzett a skandináv death metal területén, nekem egyértelműen testvérével, Dag Swanö gitárossal (korábban Tom Nouga) megalapított progresszív rock zenekara, a Nightingale tetszik legjobban. Úgy látszik, másoknak Swanö szerteágazó munkásságából más momentumok voltak megkapóak, ugyanis egy 1999-ben megjelent, jelentéktelen kanadai alvilági (underground) kiadó által gondozott 3 számos EP-jét most szinte közkívánatra adta ki a jogokat megszerző Vic Records.

A kiadó föl kívánta turbózni a remaszterelt EP-t bónusz nótákkal, így Swanö elhatározta, hogy olyan dalok földolgozását készíti el az Odyssey stílusában, amelyek gyerekként nagy hatással voltak rá, vagy amelyek már korábban is izgatták zenei fantáziáját. Minden hangszert maga kezelt, csupán egy-egy szóló följátszására kért meg zenészbarátokat, s ezek között szerencsére ott van az igen jókezű finn gitáros, Marcus Vanhala is  (Omnium Gatherum).

Nem mondhatnám, hogy a földolgozások jól sikerültek, az eredeti nótákkal összehasonlításban egyetlen erényük, hogy jobban és keményebben szólnak. Azt meg végképp nem értem, hogy egy Swanö-féle hörgmájszter miként vetemedik arra, hogy egy Sandra dalt földolgozzon. Sandra vazzeg! Megvan? A 80-as évek pufi hajú, fitos orrú euródiszkó szörnyetege! A Depeche Mode dal átirata (Shake The Disease) ehhez képest már nem is furcsa (erre volt példa más szőrös tökű, metálos szívű arcok esetében is). Attól tartok, a Rainbow, Michael Schenker, Uriah Heep klasszikusokhoz nem sikerült hozzátenni semmit. Mindazonáltal Paradise Lost rajongók talán érdekesnek találják majd az anyagot, hiszen Swanö énekhangja (amikor nem rekeszt) nagyon hasonlít Nick Holmes orgánumára, és az Odyssey zeneileg is Paradise Lost-osan "gótizál".

Ezek után maradnak nekünk az 1999-es EP nótái (I Am Two, I Carry A Secret, Amon-Ra), amelyek viszont ha nem is gyöngyszemek, azért kifejezetten hangulatos dalok a Nightingale karcosabb változatában. Mivel ez a muzsika tulajdonképpen egyívású az általam favorizált lengyel Division By Zero-val, engem sikerült maga mellé állítania, még úgy is, hogy a földolgozásokat - enyhén szólva - nem fogom rongyosra hallgatni.

Tartuffe