Magamról nyugodt lelkiismerettel, de nem sokat kockáztatva Tartuffe harcostársamról is bátran kijelenthetem, hogy az életszentségtől jelenleg olyan messze vagyunk, mint a legtöbb hazai rockbanda a nemzetközi színvonaltól, de azért a kezünk nekünk is magunk felé hajlik. És ez így helyes.

Ha megkeresést kapunk helyi zenekaroktól, szinte kötelességemnek érzem, hogy a megérdemelt (írásos) támogatást megkapják. Azt is bevallom, hogy a lokálpatriotizmus miatt kizárólag rosszat sem lennék képes írni, ezért szükség esetén valahogy kibújnék a feladat alól. (Tehát, kedves helyi csapatok, barátaim: ha megkértek egy ismertetőre egy demo/lemez kapcsán, és azt sehol nem találjátok majd a neten, akkor sem kell elkeseredni, mert az csupán csak annyit jelent, egyelőre még szarok vagytok, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni tovább!)

Nos, a Végletek más tészta. A Török László vezette vásárhelyi banda ugyan csökönyös, mint a szamár, de nem hiszem, hogy ennek felemlegetése zavarná őket. Van egy általuk helyesnek tartott zenei ösvény, jelesül ez a klasszikus magyar hard rock (pl. Lord) és leginkább a 80-as évek heavy metal-jának fúziója, amit akkor is végigjárnak, ha a világ meghatározó rockzenei színterei jelenleg nem javasolják errefelé a közlekedést.

Ha jól emlékszem, még talán én is említettem egyszer nekik, hogy egy-két ortodox kvintes megoldásuk igencsak zenei revízióra szorulna, de tojtak a fejemre. Belátom, ez a konokság talán erény, sőt kellett és a mai napig kell ahhoz, hogy itt tartsanak, és egy olyan anyagot adjanak ki a kezükből, ami abszolút vállalható.

A Végletek ugyan - vélhetően szántszándékkal - bezárta magát ebbe a konzervatív zenei közegbe, de itt legalább nagyon is nekik áll a zászló, közel maximális teljesítményre képesek. Kétszer bőven elég meghallgatni az anyagot, hogy ismerősként üdvözöljük a dalokat. De nem arról van szó, hogy kezdetleges dalszerkezetekre találnak ki szájbarágós, egyszerű dallamokat. Ragadós, de jól megírt, legtöbbször kétszólamú refréneken keresztül mutatja ki a Végletek leginkább a foga fehérjét, amellyel koncerten oda-oda is harapnak rendesen, ezt magam is megtapasztaltam.

Egyszerűen jólesik egyben végighallgatni a lemezt, sodornak, visznek magukkal a dalok, a lemezt záró "Elaltató" pedig  egyszerűségében is csodaszép. Különösebben még kedvencem sincs, szinte egyenletesen magas a színvonal. Kivételt csupán két esetben érzek: a szigorúnak szánt "THC"-ból talán Zakk Wylde tudott volna olyan nótát írni, hogy egy életre elrettenjek a joint kipróbálásától, itt nekem azonban olyan, mintha Paudits Bécó szívná föl magát és keménykedne valakivel. Őszintének őszinte lehet a dühe, csak hát másrészről annyira nyüzüge és nyomorult szegény.

A másik a már címében is röhejes "Péter és a csaj". Egy kellemes, szellős zenei alapra sikerül kamurészegen elgajdolni egy hódítási kísérletet, ami egy begyűjtött nagy maflásban ér véget. Én ezt most képletesen visszaküldöm a zenekarnak. Ha majd lesz maxi CD, akkor annak "B" oldalán lehet elkomolytalankodni a dolgokat...

Összességében viszont nem hazudhatok mást srácok; ez 10-2, azaz nyolc kiváló dal.

Túrisas