Lovrek Krisztián az új gitáros generáció egyik  legtehetségesebb képviselője, aki a nemzetközi Guitar Idol versenyben eddig a legjobbak közé küzdötte fel magát, a Hammer Gitárhős vetélkedőjén a 2. helyen végzett, a Marshall Gitárversenyt pedig éppen most nyerte meg, így ő lesz a jövőre 50 éves Marshall cég hazai arca.

LOVRECK névre hallgató zenekarával hamarosan kiadja debütáló albumát, elkészült klipjük pedig már látható a YouTube-on és a Rock TV műsorán, de ha ez még mindig kevés, akkor azt is büszkén elmondom, hogy ígérete szerint a Dionysosrising blog színvonalát is emelgetni fogja alkalomszerű írásaival, ha ezt (mostanában kevés) ideje engedi. Ezek után a legkevesebb, hogy interjúra kértem. (És összehozunk egy nagyon érdekes beszélgetést, rengeteg tanulsággal...)

Szerénytelenül, hova vártad, helyezted magad a mezőnyben az eredményhirdetés előtt?

Őszintén szólva nem foglalkoztam ezzel sem a verseny előtt, sem közben, sem pedig miután az eredményekre vártunk, mert ha valamit megtanultam a sok tehetségkutató során, az az, hogy soha nem mehetsz biztosra a befutók sorrendjét illetően, hiszen a zene talán a legszubjektívebb művészeti ág, ami csak létezik, így a zenész megítélése egy bizonyos szint fölött már sokszor csak ízlés, egyéni preferencia dolga. A zene szerintem minden, csak nem verseny! Azt lehet mérni, hogy ki játszik gyorsabban – aminek persze semmi értelme, mert a zene nem sport -, de hogy ki fog ügyesebben "szebb" hangokat...? Persze, ez csak az én véleményem!

Ugyanakkor az egyik zsűritag mondta nekem az eredményhirdetés után, amikor erről beszélgettünk, hogy azért igenis lehet különbséget tenni objektív szempontok alapján is, mint pl.  stílusérzék, felkészültség, kivitelezés, stb., és ebben azért bőven van igazság. A zsűriből többekkel beszéltem később, és úgy tudom, hogy nagyon egyöntetű volt a döntés, semmi vita nem volt köztük a helyezésekkel kapcsolatban, aminek nagyon örülök, mert így sokkal jobb érzés győzni, főleg, hogy az ítészeink nem ugyanabban a műfajban lettek ismert és elismert zenészek, ami azért fontos, mert így szóba sem jöhetett a személyes preferencia, hogy mondjuk ki blues vagy rock gitáros párti, csak a szakmaiság döntött! Visszatérve a kérdésre: én már arra sem számítottam, hogy a döntőbe jutok, mivel nagyon erős volt a mezőny, és úgy voltam vele, hogy bármi megtörténhet. Az utolsó napokig halogattam a nevezésem beküldését is, mert már mindenhonnan azt kapom egy ideje, hogy hagyjam abba a versenyzést, rég tudja mindenki, hogy hogy játszom, most már koncentráljak inkább a zenélésre! (nevet) A történtek viszont azt igazolják, hogy vannak helyzetek, amikor nem szabad másokra hallgatni! (nevet)

És folytatod még a versenyzést?

Aligha. Elég volt (nevet). Az elmúlt két év minden rangos hazai megmérettetésén döntős vagy helyezett voltam, sőt egy-két nemzetközi siker is akadt, és most már át tudom érezni, ha unják a képem, mert már lassan én is unom! (nevet). Azt hiszem a célom elértem, a szakma és a közönség egy része meg- és elismert, a zenekarom (LOVRECK) pedig elindulhatott a profi karrier felé, és most már minden erőmmel erre fogok összpontosítani! Elkészült az első hivatalos klipünk, decemberben jön ki a nagylemezünk a Metal HammerWorld Magazin mellékleteként, úgyhogy mostantól intenzíven támadunk! (nevet)

Mennyire volt egészséges a versenyszellem?

Többen ismerősek vagyunk már egymás számára, Virághalmy Bálinttal és Cseh Istyvel még a tavalyi Újgitáros.hu, az Év Legjobb Új Gitárosa tehetségkutatón voltunk döntősök, egy remek hetet töltöttünk akkor együtt a döntő kapcsán a XVII. Gitármánia Táborban, Barkóczi Bencével pedig a Laney Arca döntőben szerepeltünk együtt – ahol Isty szintén ott volt - , tehát a hangulat mondhatni abszolút baráti volt, ahogy az többnyire lenni szokott.

Együttműködés vagy inkább irigység jellemzi a hazai zenész-szakmát a tapasztalataid szerint?

Én azt látom, hogy több tábor van. Vannak azok, akik remek, segítőkész emberek, ők alapból kb. egy baráti társaság is egyben, és nem mellesleg itthon ők a legjobb, legelismertebb zenészek, ami szerintem összefügg azzal, hogy miért ilyenek: az igazi kreatív, szenzitív, alkotó emberek ugyanis nagyon hasonló beállítottságúak, hasonlóan gondolkodnak, éreznek, hasonló dolgokat szeretnek, értékelnek, és a zene hajtja őket, nem a siker és pénz utáni vágy, éppen ezért velük az ember úgy érezheti magát, mintha mindig is ismerte volna őket, hiszen rengeteg a kapcsolódási pont. Én ilyennek ismertem meg pl. Lukács Petát, Vámos Zsoltit, Nagy Ádámot, Szappanos Gyurit, Dandó Zolikát, Both Mikit, ifj. Tornóczky Ferit, Andrásik Remót, Mentes Norbit, Kékkői Zalánt, és Alapi Pistit is a profik közül, hogy csak néhányat említsek.

A másik tábor a gáncsoskodó, üldözési mániás, önmaga tehetségében sem biztos egyének gyülekezete, akik szemtől-szembe persze állati jópofák tudnak lenni, hátulról meg simán beléd vágják a kést... Az a baj, hogy ők a gátlástalanságuk okán sokkal inkább nyomulnak, mint az első tábor, így aztán szépen keresztbe tudnak tenni az embernek – amit többnyire te magad soha, vagy csak jóval később tudsz meg... Innen is üzenném nekik, hogy mélységesen szégyelljék magukat!

Mi volt az inspiráció, miért kezdtél el gitározni?

Sajnos nekem elég cudar gyerekkor jutott, ha nincs a zene, akkor én már valószínűleg nem lennék... szabadlábon semmiképp...(nevet) Ha tudnád mennyi szarságon kellett keresztülmennem az első 14 évemben, biztos nem csodálkoznál, ha később baltás-gyilkos is vált volna belőlem. (nevet) Engem a zene mentett meg, minden szempontból. Pont a legnehezebb időszakban jött az életembe a Guns és a Metallica, és aztán sokan mások is, mert nekem a zene volt az egyetlen mentsváram, amibe menekülhettem.

Alapból James Hetfield miatt fogtam gitárt, a "Fade to Black" c. Metallica nóta '88-as seattle-i koncertverziója hatott rám elementáris erővel, azt látva és hallva tudtam, hogy nekem ezt kell csinálnom. Igazából 18 éves koromtól számítom az életem – tehát még csak 10 éves vagyok! (nevet) -, attól fogva lettem a körülmények áldozata helyett a magam ura – mint sok gyerek - , utána tudtam jobban elmerülni a zenélésben, és akkoriban kezdtem el megérteni, hogy mennyit is jelent nekem a hangszer, a muzsikálás.

Sok fiatal azért kezd gitározni, mert viszonylag hamar sikerélményt hoz, na és zeneelmélet nélkül is boldogulni lehet egy ideig. Véleményed szerint meddig?

Ahogy mondtad: egy ideig. Azt gondolom, hogy a zenéléshez elsősorban érzék kell, hiszen a zene volt előbb, és csak aztán magyarázták meg, de önmagadtól évszázadokig sem jönnél rá azokra az összefüggésekre, lehetőségekre, amit a zene rejt, hiszen eleve évszázadok kellettek a zeneelmélet megalkotásához is. Van tehát egy pont, ameddig magadtól is eljuthatsz, és aztán megtorpansz. Az alapok tudása nélkül (hangközök, hármas és négyeshangzatok, skálák, stb.) olyan vagy, mintha vakon kéne tájékozódnod egy sötét szobában, ami egyébként telis-tele van szebbnél szebb dolgokkal, de te ezekről mit sem sejtesz. Időnként aztán leversz ezt-azt, és utána imádkozol, hogy legközelebb bele ne akadj. (nevet) (Például egy improvizációnál skálaismeret nélkül ne fogj rossz hangot).  Amikor megtanulod az alapokat, az olyan, mint amikor fény gyúl a szobában, és te hirtelen rácsodálkozhatsz, hogy mennyire szép is az, amiben addig csak botladoztál, és mivel látod a dolgokat, már bátran közlekedhetsz benne (pl. be tudod játszani a gitárnyakat keresztül-kasul minden hangnemben, és nem csak a lá pentaton fekvésben erőlködsz). Ugyanakkor azt a felismerést is magával hozza, hogy nem csak egy szoba van, hanem rengeteg, és aztán már csak rajtad áll, hogy melyikbe lépsz be, és azt mennyire fedezed fel!

Effekt-fetisiszta vagy, vagy inkább azt a véleményt osztod, hogy egy (jó) gitár és egy (jó) erősítő elég a boldogsághoz?

Egyik sem. Én azt mondom, hogy egyik sem jobb a másiknál. Szituációk vannak, amelyekre A vagy B a praktikusabb megoldás. Ha te mondjuk csak gitáros vagy a zenekarban, és olyan zenét játszol, ahol tere van az improvizatív játéknak, ott biztos nagyon jól fog jönni egy csomó pedál a lábnál, amivel valós időben egy csomó dolgot tudsz befolyásolni a hangzásodban, azonban pl. nálunk a LOVRECK-ben, ahol én a gitározás mellett éneklek is, esélytelen, hogy kis pedálokon lépkedjek, örülök, ha egyet eltalálok időben! (nevet) Nyilván a kép ennél bonyolultabb is lehet, mert van olyan muzsika, ahová elég egy gitár és erősítő, és van, ahol effektek nélkül sehogy se szólna az egész, lásd pl. U2.

Meglepődtem, hogy a zenekarod másik gitárosa is mennyire felkészült....

Ó, igen, Zoli kiváló muzsikus! (nevet) Ő már akkor így gitározott, amikor én még csak elkezdtem az egészet. Tiniként nekem ő éppen olyan gitár idol volt, mint mondjuk Mentes Norbi, vagy Maróthy Zoli. A dalain "nőttem" fel, miközben arról álmodoztam, hogy egyszer majd együtt zenélhet a két komlói bányász! (nevet) (Krisz és Zoli is komlói születésű – a szerk.) Aztán az élet úgy hozta, hogy végül sikerült egyesíteni erőinket és én nagyon örülök, hogy ilyen képességű gitáros/dalszerző van mellettem. Már sok visszajelzés jött az első klipünk kapcsán: meglepődtek, hogy nem én szólózom, nekik innen is üzenném, hogy a decemberben megjelenő nagylemezünk rejt még néhány remek ZZ szólót, úgyhogy készüljenek! (nevet)

Meddig lehet és meddig szeretnél reálisan eljutni a zenei karriert tekintve?

Szólóban semeddig, zenekarral a lehető legtovább. Nem vagyok szólisztikus alkat, mindig is zenekarban, csapatban gondolkodtam, az már a sors hozadéka, hogy ennyi ideig tartott megtalálni a minden szempontból megfelelő társakat. Sajnos arra kellett rádöbbenjek, hogy az emberek többségének nincs se képzelőereje, se hite, se kitartása, így én hiába beszéltem már kb. 10 éve is bárkinek arról, amit mostanában valósítok meg, akkor nem fogták fel, hogy mit magyarázok, így kényszerültem abba a számomra nem túl kellemes helyzetbe, hogy magam érjek el egy csomó mindent egyedül. Nagyon időigényes és embert próbáló dolog ez...

Mondok néhány gitárost, kérlek, hogy röviden értékeld őket, elsősorban a rád, játékodra gyakorolt hatásukat figyelembevéve.

Lehet, hogy most néhányak lelki világát felborzolom kissé, de én őszintén szeretem elmondani a véleményem, amivel persze nem kell egyetérteni, lázadozni meg egyenesen felesleges, mert senki nem szorul védelemre, mindenki helyett beszélnek az eredményei, úgyhogy csak nyugi! (nevet)

Tony Iommi – Az első Black Sabbath nóta, amiben felkaptam a fejem a játéka hallatán a TV Crimes volt. Becsülöm, hogy az ujjai részleges elvesztése után sem adta fel, és hogy így is sikerült ikonná válnia.

Jimmy Page – A Led Zeppelin és így Jimmy Page is kimaradt az életemből, így róla nem tudnék érdemben nyilatkozni. Én már inkább a 80-as évek virtuóz gitárosain szocializálódtam, akik közül sokaknak ő példakép volt, de engem valahogy nem tudott megérinteni.

Brian May – Talán a legnagyobb élő zenész a Földön. Nem gitáros, zenész! Noha gitárosként is kiváló, egyedi, ezer közül is felismerhető sound, azonnal agyba vésődő dallamok, óriási dalok, kiváló éneklés, zseniális a fickó! A Queen egyike az örök kedvenceimnek, ott mindenki egy zseni volt!

Kurt Cobain – Gitárosként és zenészként is egyes alá, amire értékelni tudom, borzasztó, amit zenélés címén művelt... Ő tipikusan az az ember, akiből a managerek csináltak valakit, és azóta lehet bizton tudni, hogy a szart is el lehet adni, ha megfelelő a csomagolás... Sőt, kellő reklámmal még azt is lehet érni, hogy az emberek szeressék... Sokan szeretnék belemagyarázni a zsenit, de ő csak egy szerencsétlen flótás volt, aki éppen akkor volt azon a bizonyos helyen, amire azért nem mondanám, hogy "jó", mert ugye ismerjük a végkifejletet... Ezért is nem szerencsés, ha a sikert az ember nem az érdemei alapján éri el, akkor kevesen tudják helyén kezelni a dolgokat..

John Petrucci – A '90-es évek legzseniálisabb gitárosa, talán ő a kedvenc rock/metál gitárosom. Nagyon sokat tanultam a játékából, a soundja mindig hibátlan, kiváló dalszerző, és talán az eddigi utolsó nagy, világhírű gitáros ikon Satriani és Vai után. Semmi hivalkodás, botrányok, rock n' roll életforma, csak a zene szeretete, minőségi muzsikálás mindenkor. Nagyon szimpatikus. A gitárja számomra meg simán a legjobb rock/metál hangszer ever - mondom mindezt úgy, hogy kb. mindent kipróbáltam, birtokoltam ideig-óráig, ami csak szóba jöhetett. Évek óta a Music Man Petrucci-k a fő hangszereim, ez azt hiszem mindent elmond. (nevet).

Yngwie Malmsteen – Sokan szeretik fikázni, én azonban csak a legnagyobb elismerés mellett tudok szólni róla. A nevéhez fűzödik a virtuóz elektromos gitározás "feltalálása". Óriási hatással volt a rock gitározásra, ez vitathatatlan, bár a mai generációk számára már nem biztos, hogy ez olyan világos. Érdemes elolvasni pár '80-as években íródott cikket, azokból derül ki igazán, hogy mekkora is volt a jelentősége. Remek dalszerző, és ha bedugja a Fendert egy 2 Ft-os erősítőbe, akkor is egyből Malmsteen sound van. A fickó ráadásul úgy játszik bluest virtuóz módon, ahogy senki. A Marshall verseny nyereményem egyébként egy Malmsteen fej, már nagyon várom, hogy megdörrenthessem, állítólag rettenetesen jó!!!

Joe Satriani – A modern rockgitározás egyik nagy reformere, annyi új játéktechnikai elemet hozott be a gitározásba, mint senki más. Sok lemezét megtanultam anno, óriási iskola, a legato technika szeretetét pl. abszolút tőle hoztam, senki sem csinálja jobban nála! Petrucci mellett a legnagyobb hatásaim egyike.

Steve Vai – Elképesztő forma. Ő is azok közé tartozik, aki bármin is játsszon, azonnal tudod, hogy ő az. Bármit adsz a kezébe, Vai sound lesz belőle. A hangképzése is állati egyedi, a körkörös vibrátója igazi unikum. Remek komponista, aki elképesztő dolgokat tud kifejezni a gitárral, nagyon tisztelem.

Kirk Hammett – A Metallica révén kb. 5-6 lemeznyi komplett Kirk szólót bevágtam az elején, de aztán idővel, ahogy fejlődtem persze rájöttem, hogy szegény mennyire nem tud gitározni. Fogalma sincs a hangnemekről, modális skálákról, kb. a lá pentaton skálát tudja – mindezek sok metál gitárosról elmondhatók sajnos - , abból és a 3 figurájából él 30 éve. A koncerteken ráadásul az utóbbi években rendre meggyalázza a régi nótákat, amikor nekiáll "improvizálni", és össze-vissza játszik kígyót-békát, sokszor ügyet sem vetve a tonalitásra... fájdalmas... a koszos játékáról, amelyet a rengeteg wah-wah-val takargat, már nem is beszélve. Sajnos Bob Rock hiánya nagyon érezhető a Metallica-n, ő még elzavarta őt, hogy írjon rendes, tonalitásában megfelelő szólót pl. az "Unforgiven"-re, amit a "Year and a Half in the life of Metallica" videón is megörökítettek.

A másik fájó pont nála a szúnyogvibrátó, ami nekem nagy vesszőparipám, ugyanis azt tartom a gitározás lelkének. Ha egy hangot sem tudsz megformálni rendesen, akkor ott ette meg a fene az egészet. Sajnos a gitározni próbálók nagy hányada ezt a borzasztó ideges, szúnyogvibrátót tolja, mert soha nem jut el addig, hogy azon is lehet dolgozni, pedig nem csak hogy lehet, egyenesen muszáj is! A Metallica a világ egyik legnagyobb bandája, de ettől Kirk és Lars nem jó hangszeresek, amit nem lehet magyarázni az öregedéssel, mert sok zenész idősebb náluk, mégis baromi jók (pl. Satriani, Lombardo). Ettől függetlenül nagyon tisztelem őket azért, amit elértek! Ja, és Kirk ESP KH-2 gitárja nagyon jó, nagyon szeretem! (nevet)

Axel Rudi Pell – A nevét hallottam már talán, de sosem voltam nagy germán vonal hívő, így csak néhány videó alapján tudok ítéletet mondani, amit most néztem meg: nyugdíjas gitározás, első ránézésre sramlizenész lehetett eredetileg, azok játszanak rock-ot ilyen sehogy. Simogatja a húrokat, ezért aztán sehogy se szól a gitár a kezében. A szólójából kiderült, hogy neki sincs fogalma a tonalitásról és skálákról, mert bejátszott egy rakat indokolatlan, rossz hangot, azokat is rendkívül koszosan. Valószínű nem véletlen, hogy sosem hallottam róla. Az pedig külön rossz pont, hogy lemezre is simán feltolja a hülyeséget.

John Norum – Ő is zseniális. Nagyon érzi a dallamokat, iszonyat ízzel ugyanakkor technikával tudja megpörgetni a blues figurákat, bár ha Europe, akkor én inkább Kee Marcello fan vagyok, nekem ő komoly hatásom, és remélhetőleg a 2. LOVRECK nagylemezen már hallható is lesz a játéka egy szóló erejéig!

Van Halen – Malmsteen mellett a másik legnagyobb hatású arc a 80-as évekből, a tapping és tremolózás elterjesztője. A soundját sosem csíptem, de tény, hogy egyedi, és mindig óriási vigyorral játszik, valahogy csupa pozitív energiát áraszt a fickó! Mint gitáros viszont nem volt rám hatással.

Túrisas