Riot: Immortal Soul (2011)
Kiadó:
Steamhammer/SPV
Honlap:
www.riotrockcity.com
Fókák! Lázadás! Hiába, Amerika messze van a Feröer-szigetektől – most aztán a Tyr legénysége megkönnyebbülve sóhajthat fel –, így a grönlandi-eszkimó metáléletnek sosem kellett félnie attól az ideológiai csapástól, amit a veterán heavy metal/hard rock csapat albumborítóival mért a kereskedelmi méretű állatpusztítókra – no meg a közízlésre és esztétikára. Nos, abban, hogy a Riot nem futott be olyan karriert, amit zeneileg megérdemelt volna, talán a fókák szerepeltette és jelezte identitászavar játssza a fő szerepet: most komolyan, létezik olyan rocker, akinek a bájos állatkáról a metal jut eszébe? Oké, tudom, egy IGAZI rajongó nem a borító alapján alkot véleményt, de azért kíváncsi lennék arra a színpadképre, mondjuk Wackenben, ahol Eddie után egy amerikai vízipark fókalabdás akrobatikája adja a vizuális élményt a beindulásra váró rockerek zöldpárti szekciójának.
A Riot a hetvenes évek elején indult, ami később meghatározóvá tette zenéjének kétoldalúságát: a hard rock hatásokat annak ellenére sem tudták kinőni, hogy a nyolcvanas években a brit heavy és a kontinentális speed metal ugyanúgy formálójává vált a csapat világának, mint a rockorientáltabb, groove-os riffelés és a rock n' roll életfelfogás panelhalmaza. Hiába a csapat fő mozgatójának, a gitáros Mark Reale-nek fantasztikus instrumentális képessége, ha sosem volt képes a tömegeket megmozgató gitárkirályi attitűdökre, talán a művészi alázat és önkéntes alárendeltség az ő esetében inkább visszahúzó, mintsem ösztönző erőnek bizonyult. A karakter hiánya aztán az olyan, korszakalkotónak is titulálható, poweresebb albumok ellenére, mint a "Thundersteel" vagy a "The Privilege Of Power" sem tudta az igazi elitmezőnybe röpíteni a csapatot, a stílusbéli viszonylagos eklektika nem engedte a koherens állásfoglalást és stabil pozíciót, a rockerek pedig, jól tudjuk, nem igazán szeretik, ha bizonytalanok abban, hogy milyen szerephez kell idomulniuk.
Ez a kettősség tulajdonképpen végig jelen van a régi-új énekessel, és a "klasszikus" instrumentális szekcióval felálló új albumon is: ahol a kezdő szám után – melynek felvezető riffje akár a Running Wild "Rock n' Rolf"-jától sem lenne idegen, és melynek folytatását egy bespeedezett korai Acceptnek is tulajdoníthatnánk – egy echte, bulizós, metalriffekbe mártogatott Johnny-s rock n' roll következik, bármi megtörténhet, fejvakarásra késztetvén a szerencsétlen kritikust, hogy most mit vegyen elő a szekrényből, a szöges csuklószorítót, vagy az amerikai fazonú "veszkó-csizmát"?
Persze most azt gondolhatja az olvasó, hogy egy amolyan ledorongoló kritika fog következni, elmés eszmefuttatással arról, hogyan NEM működik az a dolog, ha b…ni is akarunk, de szüzek is maradni – mert az album a leírtak ellenére is már három napja folyamatosan pörög a lejátszómban, köszönhetően az azért túlnyomó részben uralkodó, angolszász genetikai térképpel rendelkező hol málházós, hol speedelő heavy metal riffeknek, és a remekül eltalált, azonnal magával ragadó dallamoknak. A csapat korábbi, egyik (mert sok volt nekik) korszakára jellemző Rainbow hatások csak nyomokban érhetőek tetten – talán a "Crawling" remek, keleties motívummal felvezetett gitárszólójában –, helyüket az olyan kőpanelek vették át, mint a Judas tematikájú "Sins Of The Father", vagy a szinte US powerbe hajló "Wings Are Of Angels", de én maximálisan elégedett vagyok a rockosabb megközelítésű – bár orbitálisan ostoba, paneles szöveggel rendelkező – "Whiskey Man"-nel, és a líraiként is felfogható, ám tulajdonképpen egy gyémántkeménységű metal riffre épülő, nosztalgikus dallammal kivarázsolt "Fall Before Me"-vel is.
A Tony Moore-ral történő reuniont eredményező album többé-kevésbé hozta az előre beígérteket, ráadásul meggyőződésem szerint jóval erősebb dallamokkal, mint az öt évvel ezelőtti elődje: ajánlom hát mindazoknak, akik egyetlen lemezen szeretnének amolyan fejlődéstörténeti stíluskalauzt kapni, remek zenészekkel, és a sokszínűség ellenére is egységes színvonallal.
Garael