Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.jameschristianmusic.com

Nehéz a szívem. (...de könnyű a marmonkanna, ahogy a Voga-Turnovszky duó énekelte a 80-as években.) Itt egy ragyogó lemez a House Of Lords-tól, aztán a következő hír az, hogy az énekes prosztatarákkal küzd. Szeretem James Christian hangját, pedig annak idején nem is miatta kezdtem hallgatni a HOL zenéjét.

Nagy Angel rajongóként Gregg Giuffria billentyűmágus nyomait követve jutottam el a Lordok Házába. Akkoriban a House Of Lords / Sahara / Demons Down mesterhármassal beírták nevüket a rocktörténelembe, hogy aztán egy huszárvágással feloszlassák magukat, mint egy tisztességesebb parlament. 2000-ben álltak össze újra az eredeti tagok, de mire 2004-ben kiadták a "The Power and the Myth" albumot, Giuffria már megunta a nyűglődést. Az az album egyébként tényleg nyögvenyelősre sikeredett, nem véletlenül maradt a Frontiers Records nyakán és került fillérekért (nálunk annak idején a 666 Ft-os akcióban) az üzletekbe.

2006-ban James Christian teljesen új irányba indult el a "World Upside Down" albummal, és új zenészekkel (Jimi Bell gitáros és B. J. Zampa dobos). Ez az irány sokkal inkább gitárközpontú, és bár még játszik rajta Giuffria, a billentyű egyre inkább háttérbe szorul, annyira, hogy a későbbi lemezeken a közreműködőket már inkább Tommy Denander AOR gitáristen erősíti. Kövezzetek meg, de nekem ez az új irány jobban tetszik, mint az ős-hármas!

Eddig a "Come To My Kingdom" volt a kedvenc HOL lemezem, de most elbizonytalanodtam. Az új lemez annyira megfogott, hogy azon vettem észre magam, hogy sűrűbben hallgatom, mint az új Schenkert, ami pedig nálam már kóros elváltozásokat sejtet. Az elején azt hittem, elcseréltem a lemezt, és a Dream Evil énekese üvölti, hogy "METAL", csak le van lassítva kicsit, azért hallom "MONEY"-nak. A nyitó riffek is lassabbak, mint a Dream Evil-nél, úgyhogy lehet, talán tényleg igazam van.

De aztán meghallom James Christian egyedi hangját és már tudom, hogy jó lemez került a lejátszóba. De még milyen jó! Igaz, hogy eddig sohasem hallott mértékű idegen hatásokat fedeztem fel a zenében, de a Def Leppard vonal sem áll rosszul a bandának, a "First to Cry" pedig egyenesen olyan, mintha a Bon Jovi "Slippery When Wet" albumáról csente volna el Desmond Child az utolsó pillanatban.

Aztán amikor ugyanezt a dalt egy másik 2011-es albumon is felfedeztem (Fergie Frederiksen), akkor már érdekelni kezdett: Jeff Silbar Grammy díjas zeneszerző munkája, aki eddig számomra marginális zenék között mozgott (Kenny Rogers, Dolly Parton), és a dal egy Mark Free demó feldolgozása, amit először 2007-ben az Ignition nevű svéd banda fedezett fel magának, aztán most 2011-ben ketten is.

A leginkább Christian-re jellemző dal azonban az első videóklipes nóta, a "Someday When". Elsőre nem is ütött akkorát, de minél többet hallgatom, annál jobban fáj. Megemlíteném még személyes kedvencemet, a "Once, Twice" kezdetű "mondókát", mely oda-vissza kanyargó-ugráló dallamával egészen behálózott.
  
Minden erőmmel szurkolok James Christian-nek, hogy felépüljön betegségéből, hogy legyen ereje és ideje megturnéztatni ezt a kiváló albumot, és ha esetleg még néhány hasonlót letesz az asztalra, az ellen sem lenne kifogásom.

CsiGabiGa