Kiadó:
Eagle Vision

Honlap:
www.paulrodgers.com

Először is: utálom az ilyen "& Friends" típusú megjelöléseket. Még bakelitgyűjtő koromban került a kezembe a "The Royal Philharmonic Orchestra & Friends Presents The Music Of The Police" lemez. Már mentem is volna tovább, megint egy szimfonikus feldolgozás lemez, és ki a tököm kíváncsi rá, hogy a másodhegedűsnek ki a barátja? Aztán mégiscsak kezembe vettem és a hátsó borítót olvasva leesett az állam. Chris Thompson és Graham Bonnet énekel rajta, Gary Moore gitározik, Don Airey a billentyűs (testvére Keith Airey pedig szintén lefog pár akkordot a lemezen), Neil Murray basszusgitározik és Ian Paice dobol. Bakker, ha ilyen barátaim lennének, akkora betűkkel írnám ki, hogy el se férne a borítón!

Az már a dolog szomorú lecsengése, hogy CD-n ez az anyag csak a low budget kiadók repertoárjában jelent meg "The Royal Philharmonic Orchestra Plays The Police" címmel, egész más borítóval, elmaradt a Friends és nem is utal semmi a neves közreműködőkre. Így aztán nem is veszi meg más, csak a magamfajta tudálékos lexikonrocker, aki kívülről fújja a kedvenc bandái összes felállását oda-vissza. És most megint itt van egy "& Friends" névvel beharangozott album, illetve DVD. De legalább most ráírták a borítóra, hogy itt bizony komoly arcokkal kell számolni.

Paul Rodgerst nem kell bemutatni senkinek. Vagy ha igen, az bizonyosan rossz linkre kattintott és tévedésből került erre az oldalra. A Free és Bad Company énekeseként olyan meghatározó dalokat tett le a rocktörténelem-író asztalára, mint az "All Right Now", a "Wishing Well", a "Can't Get Enough", "A Feel Like Makin' Love", vagy vegyük például azt a nótát, amelyet a Mr. Big zenekar névadójául választott.

Szólókarrierjének ékköve az 1993-as Muddy Water Blues című lemez, melyen olyan gitárosok segítették, mint Neal Schon, Slash, Brian May, Buddy Guy, Trevor Rabin, Brian Setzer, Jeff Beck, Steve Miller, David Gilmour, Gary Moore, Richie Sambora. A lemezt követő turnénak sajátossága volt, hogy igyekezett ezt az előadói sokszínűséget legalább részben prezentálni a színpadon.

Így került az éppen zenekar nélkül kallódó, s így ide-oda csapódó (Carlos Santana, Paul Rodgers, Hardline) Journey gitáros Neal Schon mellett a Montreux-i Jazz Festival színpadára a "Back To The Light" szólólemezével épp újra a reflektorfénybe került Brian May és a Candyman-nel szólókarrierje csúcsára jutott Steve Lukather. Kering a neten olyan bootleg felvétel is, ahol Brian Setzer, Slash és Trevor Rabin egészíti ki a gitárszekciót. Mindehhez az alapokat a Bonham szolgáltatja, Jason Bonham vezényletével, Ian Hutton gitáros és John Smithson basszer hathatós közreműködésével. Jó kis csapat! Jó kis barátok!

A Muddy Water Blues album dalait és a korábban említett slágereket megfelelő adagolásban kapjuk, a szólóalbum címadó dalában még maga Paul is (Paul, mi? Már szinte én is a barátjának érzem magam) akusztikus gitárt kap a kezébe, hogy a nóta végén letéve a lantot színpadra invitálja Brian Mayt. Később Steve Lukather is szerepet kap, akivel a "Let Me Love You Baby"-ben egy remek ének-gitár párbajt prezentálnak. Elárulom, a győztes, szerintem, Luke.

Aztán jön a mindent elsőprő "All Right Now". Brian May és Neal Schon annyira sütkéreznek a közönség szeretetében, hogy még össze is koccannak, mint egy rutintalan középiskolás banda gityósai. (Ez a momentum egyébként a menübe is bekerült.) Még egy fergeteges "Crossroads" és vége a koncertnek.

De ha azt hittük, hogy "Micsoda örömzenélés volt ez!", akkor kapjunk a fejünkhöz, mert a ráadásban színpadra lépnek az aznapi fellépők közül még Luther Allison, Eddie Kirkland, Kenny Neal, Sherman Robertson, és Robert Lucas, aki ezt követően került a Canned Heat énekesi posztjára. Egy nagy közös "Hoochie Cochie Man", az örökzöld blues-sláger Willie Dixontól bő 7 percben, mindenki énekel, szájharmonikázik, gitárszólózik, (a közönség léggitározik) jól elfárad és boldog mosollyal az arcán hazamegy.

Hogy miért kellett a kiadással 17 évet várni? Talán mert a Montreux-i Jazz Festival egyébként kiváló technikusai aznap szabadságon voltak és a szomszédos kricsmiből hívtak át pár - akkor már erős alkoholos befolyásoltság alatt leledző - kisegítőt. Legalábbis nem találok más magyarázatot arra, hogy a fénytechnika egy vidéki művelődési házban lenyomott hakni színvonalán van, a keverőpultnál ülő pedig rendre csak több másodperces késéssel veszi észre, hogy a színpadon tobzódó sok gitáros közül melyiknek a potméterét kellene egy kicsit feljebb pöckölni a szólónál.

És hogy miért kellett akkor most mégis kiadni? Mert egyrészről a nagynevű és nagyszámú közreműködők és az egyébként kiváló muzsika miatt gyűjtőknek kötelező darab, másrészt talán Claude Nobbs-t is elérte a gazdasági válság és kénytelen mindenből pénzt csinálni, hogy el ne vigyék a feje felől a házat. 

CsiGabiGa