Nickelback: Here And Now (2011)

Kiadó:
Roadrunner

Honlapok:
www.nickelback.com
myspace.com/nickelback

A "Dark Horse" a legjobb Def Leppard album, ami az "Euphoria" óta elkészült. Nem, nem kell amolyan sötét lóra gyanakodni a csapat lexikon-agyú híveinek, hiszen nem egy, a diszkográfiában elrejtett kincsről van szó: az album alkotója a producer, Robert Lunge révén ugyan a ragadozó alom tagja, ám nem a brit szupersztár csapat. Bevallom, egy petákot – illetve autentikusan ötcentest (nickel) – nem tettem volna arra, hogy éppen egy, a post-grunge érából érkező csapat fogja a jó pár évig alkotói válságba került hallássérült nagymacskákat helyettesíteni a trónon, de jól tudjuk, Lunge még Bryan Adamsből is képes volt leopárdot gyártani, ha nem is süketet, de legalább kasztráltat. Nem véletlen hát, hogy a producer kezei alatt Kroeger és csapata megalkotta az új évezred legjobb Leppard albumát – vagy annak összebűvészkedett zenei replikánsát –, ami ugyan tartalmazott valamit a kanadaiak génkészletéből, ám csak annyit, hogy a leopárd a brit akcentus helyett kanadai angolsággal üvöltse világba a jellemző melódiákat.

Nem hiszem, hogy restelkednem kellene azon, hogyan vett meg kilóra az album (bár az én 55 kilómmal nem biztos, hogy jóllakott), ezért vártam olyan türelmetlenséggel az új Nickelback opuszt, még akkor is, ha a csapat self-produced albumként hirdette meg a "Here And Now"-t, ám sajnálattal kell közölnöm, hogy nem ártott volna kis ideig még foglalkoztatni a jól bevált idomárt.

A "Here and Now" ugyanis nem tudja hozni azt a színvonalat, amit elődje. Pedig az alapok azok az egyszerűnek mondható, pulzáló ritmusok, melyek védjegyként rögzültek a Leppard fanok hallójárataiban, azonban Kroeger képtelen volt felnőni ahhoz a dallamalkotási elváráshoz, melyet egyébként olyan kiválóan abszolvál a saját, megszokott muzikális közegében. Bizonyítékul hallgassuk csak meg a videoklipesített  "Bottoms Up" jellegzetes, leppardos ritmizálásra ráülő, modernnek szánt, ám primitív, kiabálós refrénjét, ami olyan, mint a megszakított közösülés: az ember várná a csúcspontot, de orgazmus helyett csak egy elnyújtott sóhaj a dolog vége. Tulajdonképpen ez a bajom a többi, lendületesnek szánt dallal is: a refrének egy gyerekmondóka ritmizálására emlékeztetnek, nyomokban sem tartalmazzák azokat az íveket, melyek meghatározhatják a sláger jelleget, és ez bizony baj. Baj, mégpedig azért, mert a szinkópázásból a ritmusszekció is eleget ad, amihez az énekes sajnos permanens ásítást okozó módon szórja az "ecc-pecc kimehetsz, holnapután bejöhetsz" bonyolultságú dallamtöredékeket, azt pedig már az első világgazdasági válság során is felismerték, hogy a túltermelésből sok jó nem fakad.

A lassú szerzeményekről sokat nem írnék: alapvetően kellemes, ám megszerkesztettségükben is művi, rádióra szánt dalok, a feszültség, vagy izgalom minden jele nélkül, ráadásul az album végére már úgy torlódnak egymásba, mint a mesebeli nemzetgazdasági miniszter a szokványostól eltérőnek titulált gazdasági víziói. Kár, hogy Nickelbackék sem maradtak az ortodox megközelítésnél, mi is, és Meseország lakói is minden bizonnyal jobban jártak volna vele.

Garael

Címkék: lemezkritika