ZZ Top - A Tribute From Friends (2011)
Kiadó: Universal
"Tributolni" divatos (jé, nyelvújító lettem! Bár ezért nem kapok Kazinczy-díjat). Nem kell nagy marketing hozzá, a feldolgozott neve eladja a lemezt. És a rajongók mindent bekajálnak, ami a kedvencükkel kapcsolatos (lám, én is hogy benyeltem a Siggi Schwarz-féle Gary Moore tribute lemezt). Jó esetben Jorn (vagy épp az előbb emlegetett Siggi) mintájára zenészek összeállnak és feljátszanak egy albumnyi dalcsokrot, egy amolyan best of-féleséget az illető előadótól. Rosszabb esetben a kiadók az istállójukban szereplő előadók albumairól összemazsoláznak egy tribút-nyit. Erre tehát még kevesebbet kell költeni. Ezeknél általában a dalok között még hangzás- és hangerőbeli hullámzások is előfordulnak. Szörnyű!
Úgy tűnik, ennél a lemeznél a kettő közötti "kompresszium" (kiadói nyomásra létrejött megegyezés) lehet a kiindulópont. Én így képzelem el: - Leszel a ZZ Top barátja? Nem? Akkor keress magadnak másik kiadót! Ilyen udvarias felkérésre persze nem lehet nemet mondani.
A legautentikusabb feldolgozás (és a legegyedibb felállás mindenképpen) mindenesetre a "nagy öregek" produkciója, a nyitó "Sharp Dressed Man" Steven Tyler énekével és harmonikajátékával, Jonny Lang gitározásától kísérve, a David Lee Roth Bandben megismert (majd később a Fleetwood Macbe átigazolt) Brett Tuggle billentyűkísérete mellett, melyhez az alapokat a Fleetwood Mac ritmusszekciója szolgáltatja (Mick Fleetwood dobos és John McVie basszer személyében).
Két nótában feltűnik még maga Billy F. Gibbons is, gitáron és szájon át erősíti a Mastodon-féle "Just Got Paid"-et és a Jamey Johnson által tálalt "La Grange"-ot. Ez utóbbi 8 percesre nyúlt a végtelen szólózgatások miatt, de hát a G3 turnénak is remek ráadásdala volt ez! Számomra ezek a legszebb pillanatok a lemezen.
Kellemes meglepetés volt még a Coheed & Cambria "Beer Drinkers & Hell Raisers" mutatványa, illetve a Daughtry egyvelege (Waitin' For The Bus / Jesus Just Left Chicago). Van aztán a lemezen indusztriálisabb megoldás a Filtertől, grunge-osabb megszólalás a Nickelbacktől, egy kicsit Janis Joplinos megközelítés Grace Pottertől és teljes eltávolodás Wyclef Jean-től. Ez utóbbi a sorból legjobban kilógó dal egyébként. Erre már tényleg csak azt tudom mondani, hogy a kiadók eleve a digitális eladásra helyezték a fő hangsúlyt: mindenki letöltheti (természetesen legálisan a fizetős oldalakról) a neki éppen tetsző verziót. A CD meg a Media Markt low budget konténereiben végzi, mert nem tudom elképzelni, hogy túl sok ember akarná egy lemezen tudni Steven Tylert és Wyclef Jeant, a Mastodont és a Nickelbacket. Úgyhogy a kiadók csak tributoljanak! Mi meg csak tributuljunk!
CsiGabiGa
