Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.ozofficial.com

Toto és Dorothy ezúttal olyan útra tévedt, amit igen régóta és sokan kitapostak már, így véletlenül sem állt fent a veszélye, hogy olyan területre jutnának, ami Oz birodalmának modernizált részéhez tartozik, ráadásul azoknak a fránya sárga köveknek mintegy felét már akkor lerakták a varázsló építőmesterei, mikor az emberek nagy része azt sem tudta, hogy mi fán teremnek a mesék.

Hát az biztos, nem semmi egy címe van az elkészült új-régi Oz albumnak: mintha találomra odaböktünk volna a NAGY HEAVY METAL szótár két címszavára, hogy aztán mit sem törődve a jelentéssel, szókapcsolattá fűzzük össze, bár nincs mit ezen csodálkozni, a heavy metal csapatok egy része egész albumnyi dalszövegeket ír a random-géppel. Nem gond ez, én úgy vagyok vele, hogy egyelőre kevés neves közgazdász, filozófus és politológus válik rocksztárrá, tehát nem az éppen aktuális kedvenc zenésztől várom a világbéke és a gazdasági recesszió megoldási javaslatait. Az viszont inkább zavaró, hogy a szövegek mellett a zenei panelek is annyira elkoptatottak, hogy azokat még az Albán Építőipari Vállalat is visszalökné a minőségi szabványok előírásainak be nem tartásáért.

Ráadásul Ozék meg sem próbálták aktualizálni a nyolcvanas évek elején már megcsócsált témákat, mert hát ha retro, akkor legyen tényleg az, és a dögös hangzás csak az olyan nyálas szájú ficsúroknak való, akik egyébként is a metal árulói. Így aztán az újonnan kiadott lemez a hangzást tekintve nem sokban különbözik a nyolcvanas évek elején kiadott elődjétől, ahol az új albumon fellelhető számokból hat már akkor hirdette, hogy a skandináv/finn metal akkoriban is képes volt felvenni a versenyt a brit és amerikai vetélytársakkal. Írom ezt annak tükrében, hogy ha nagyon megkaparjuk, a "Burning Leather" a maga idejében tulajdonképpen pompásan beillett volna a Judas Priest "British Steel" és "Screaming For Vengeance" közötti korszakába (néha visszanyúlva "Sin After Sin" rockosabb megközelítéséhez), bár ebben az esetben joggal vonhatták volna a csapatot kérdőre, hogy ugyan miért is kellett a "Metal God" alaptémáját a "Seasons Of Darkness" című számban újrahasznosítani?

Csak hát azóta ugye eltelt mintegy harminc év, és hiába az énekes csodaszámba menő, Halford minőségű hangja, és az ikergitáros támogatás biztosra menő professzionalizmusa, ha a dalok minden hangját hallottam már korábban, nem egyszer, nem kétszer, ráadásul az sem túl szimpatikus, hogy az új album mintegy fele a régi szerzemények újra felvett változata. (Azt meg sem említem, hogy a borító koncepciója a korábbi lemezek (egy teljes album és egy EP) szellemét tükrözi, melyek megalkotását maga Quorthon (Bathory) nagymester vállalta magára, megerősítve azt a tényt, hogy annak, aki jó a zenében, még nem biztos, hogy nem csiszolható tovább a szépérzéke.)

Szeretném azt írni, hogy nem olyan nagy baj ez, mert hát a rock örök és elpusztíthatatlan, de sajna, itt azért elkelt volna egy alapos ráncfelvarrás vagy botoxkezelés, még akkor is, ha a retro korszakát éljük. Persze ha a zenekar képes lett volna még három-négy olyan minőségű számot írni, mint a nyitó "Dominator" – ami a maga paneljeivel is az év egyik heavy metal himnusza –, akkor minden bizonnyal én is leborulnék az új metal istenek előtt, így viszont csak az elszalasztott lehetőséget hallom a bandában, amin sajnos nem segít sem koponya, sem fekete mágia, sem a nosztalgia által megpuhított dejá vu.

Garael