Kiadó:
Benglen Music

Honlap:
www.soulsign.us

Emlékszik még valaki a Leatherwolfra? Ők amolyan kult csapat voltak a '80-as évek végén, méghozzá azért, mert a honfitársaiktól eltérően nem glam/sleeze vonalon nyomultak, hanem a jó öreg brit heavy metalt importálták a tengeren túlra. Amit persze jó amcsihoz méltó lendülettel és dallamossággal toltak. Én is előveszem néhány évente az első két lemezüket bakeliten, megsimogatom és kicsit áttörölgetem azokat, mély áhítattal átitatva, természetesen.

Ezért csillant fel a szemem, amikor megláttam Michael Olivieri nevét Bjorn Englenével egy albumon. Hű, meg ha, de hát ki a rosseb is ez a két csóka? Olivieri természetesen a bőrfarkasok legendás énekese, Englen pedig Tony MacAlpine turné-basszerosa, de játszott ő már Malmsteennal és Uli Jon Roth-tal is együtt. Őket egy másik igen keresett stúdiózenész egészíti ki gitáron (Rob Math – Seal, Tony Braxton, stb.), a dobokat pedig az a Mike Taylor püföli, aki McAuley mellől lehet ismerős. Egy underground szupergroup féleség jött itt össze tehát, hogy játsszon nekünk egy kis jófajta... mit is?

Nos, semmiképpen sem azt, amire számítottam a névsor láttán. Földalattinak ugyan földalatti a cucc, mert le vannak hangolva a pincéig (ilyen szempontból találó az album címe), de hogy sem a tradicionális heavy/neoklasszikus metalnak, sem a melodic/hard rocknak – amit a zenészek múltja alapján várna az ember fia - az írmagja sincsen itt a bitek között elkeveredve, az már tuti. Vannak helyette groove hegyek és fájdalmat világba kiáltó énektémák, amúgy Alice In Chains módra. És mivel Englen bund nélküli basszusa is jó előre van keverve, úgy bugyognak fel a súlyos hangok a föld mélyéről, ahogy – a legenda szerint – az ördög haragjának kénköves bűze Harkányban. Természetesen, ha odafigyelsz a részletekre (gitár- és basszerszólók), akkor kifejezetten élvezetes ez a cucc, de azért az mégiscsak fura kissé, hogy Olivieri ilyen grunge-os muzsikával próbál visszatérni a zenei életbe 2011-ben!

Bjorn vasalt szépfiú-rocker kinézete megtévesztő amúgy, főleg, hogy első blikkre meglehetősen hanyag hangszerkezeléssel párosul: a koncerten azt tűnt fel először vele kapcsolatban ugyanis, hogy amíg az Agent Cooper basszerosának bal keze nem sokkal korábban folyamatosan leltározott a gitárnyakon, Englen csak úgy alibizve, teljes tenyérrel tapicskolt a húrokon (a nem éppen habkönnyű témák alatt), és mindeközben a jobb kezével sem brillírozott különösebben. Kiderült azért hamar, egy rövidke szólón keresztül, hogy nem véletlenül szeretnek vele játszani a gitáros-legendák: ő az "old school" alapozás híve, nem a gitár- és billentyűtémákat követi le, hanem inkább a dobbal együttműködve, saját, független futamokat pengetve teszi a ritmust és a mélyeket a muzsikába.

Ha már a doboknál tartunk, Aquiles Priester (Angra, Hangar) elképesztő energiával és pontossággal tolta végig a közel két órát, gyakorlatilag megállás nélkül. Nagyon metál a csávó, de ilyen névvel ez nem is csoda, ugyebár. A dobszólója tökéletesen kifejezte a stílusát: technikás volt és lényegretörő.

Ezzel a végére is értünk a többfelvonásos, rendhagyó koncertbeszámoló-lemezbemutató kombónak (előző két rész ITT és ITT). Remélem, amellett, hogy így be tudtam mutatni nektek néhány különlegességnek, ritkaságnak számító lemezt, sikerült egy klassz buli hangulatát is valamelyest érzékeltetnem. De ha nem, hát úgy is jó. Élő fellépésről írni amúgy is olyan, mint kiselőadást tartani a gruppen-szexről: aki nem vett részt benne, az úgysem tudja elképzelni, milyen jó is az.

Kotta