Kiadó:
Blaze Bayley Recordings

Honlap:
www.blazebayley.net

Nem tudom, mert nem nézem, de azt mondják, a Jóban Rosszban részeiben rendre elsírja magát valamelyik faszi újabban. Trendi lett az érzékeny férfi. Nos, ebből a szempontból a "The Kings Of Metal" divatosnak nevezhető. Az már nem újdonság, hogy Bayley – akinek a szólókarrierjét meglepő szimpátia övezi, annak ellenére, hogy a Maiden-beli tevékenységét egyöntetűen kritizálta mindenki – az őt ért személyes tragédiákat úgy dolgozza fel, hogy kiénekli magából azokat, de amíg az előző lemezén leginkább a dühöt éreztem felszínre törni, ezúttal a lelkének legsötétebb bugyraiba engedve bepillantást, az őszinte és mély bánat az, amit ott találunk.

"Play it loud, mutha!" Efféle felhívással a '80-as évek minden második metal albumán találkozhattunk. Erre is nyugodtan rányomtathatták volna. Fel kell tekerni ugyanis a hangerőt rendesen, hogy élvezhetően dörrenjen meg a cucc. Már előre látom a negatív kritikák tömkelegét, melyek a hangzás mellett Blaze énekteljesítményét, a korong összecsapott, klisékkel teli voltát emlegetik majd előszeretettel, és el kell ismerjem, lesz ezekben igazság bőséggel.

Mert a CD tényleg úgy szól, mintha '86-ban rögzítették volna. Bayley pedig tényleg úgy énekel, mintha a kocsmából esett volna be a felvételekre, sőt, még inkább úgy, mintha kissé kapatosan még ott, a krimóban gajdorászná el a bánatát a szesztestvérei gyűrűjében. Félreértés ne essék, hamis hang nincsen rajta, de az énekdallamok, a hajlítgatások meglehetősen esetlegesnek hatnak, mintha Blaze éppen most improvizálná őket, melegében. Félelmetes, hogy mennyire lekakilja a csávó a műfaji elvárásokat, ami a múltja tekintetében igazán punkos hozzáállásra vall.

Merthogy a zenei alapok leggyakrabban azért a Maidenre hajaznak (amikhez jól kidolgozott, nagy ívű dallamok dukálnának, ugye), még ha nem is mindig. Éppen a címadó például egy modernebb durvulat, a "The Black Country"-ból pedig csak úgy süt a danziges fíling, akinek a lazasága és vonzódása a retróhoz amúgy eléggé jellemző az album egészére nézvést is. Merthogy az érzékenységet leszámítva semmilyen más szempontból nem nevezhetjük ezt a produkciót modernnek, divatosnak. Sokkal inkább idézi fel a hősidőket, amikor egy tehetséges banda évente akár többször is bevonult a stúdióba, és néhány nap alatt, különösebb agyongondolkodás nélkül rántott fel klasszikusokat. Amikor még nem kellett 4-5-7 évnyi szöszölgetéssel, csiszolgatással elfedni a kreativitás lángjának kihunyását.

És láss csodát, nálam – a nyilvánvaló hibái ellenére – működik a dolog. Fene tudja, lehet, hogy a korral én is egyre szentimentálisabbá válok, de engem ez a nagy őszinteség, kitárulkozás most megérintett. Csak el ne bőgjem magamat még itt a végén...

Kotta