Kiadó:
Steamhammer/SPV

Honlapok:
www.axel-rudi-pell.de
myspace.com/axelrudipellofficial

Axel Rudi Pell egy tehetségtelen kutyaütő és ha lenne igazság a Földön, a zenekarban a szólógitáros helyén egy hazánkfia fenoménnak kellene megmutatnia, hol is terem a magyar virtus! Nos, a Dionysos Rising által meghatározott kötelező kört megfutva kissé pihegve állíthatom, hogy ha Rudi barátunk nem is a fémtemplom felszentelt gitárpapja – sőt, lehet, hogy még ministráns fiúja sem -, azért aki ÍGY tudja újraértelmezni Dio "Holy Diver"-ét, azt nem lehet egy egyszerű "ilyen bot-kézzel jobb lennél faszállítónak!" felkiáltással Kukutyinba zavarni. Mert hát ugye az vitathatatlan – és erről a tények beszélnek – hogy Axel pályája során három olyan énekest is összeszedett alájátszónak a zenekarába, akik szigorú mércével nézve is ott tanyáznak a TOP 10 előkelő helyein, és az, hogy a köztudottan nehéz természetű Terrana képes most már lassan 15 éve az ARP-ben aprópénzre váltani a tehetségét, a legrosszindulatúbb kritikusban is felkeltheti a tehetség meglétének gyanúját. Rendben, a metál zenében a csapatépítő tréning fontossága talán nem annyira nyilvánvaló, ám ha jobban utánagondolunk, mennyi, de mennyi csapat is ment tönkre, vagy roskadt ígéretes karrierjének romjai közé az emberi viszonyok kezelésének hanyagolása miatt, akkor egyből felértékelődhet Pell konszenzus teremtő képessége.

A stílust szerető kritikusok zöme persze a dalszerzői tehetséget is megemlíti, én azonban ezen a területen már nem vagyok annyira biztos a "csodateremtés tudományában", főleg az utóbbi három albumot tekintve. Állítom, ha nem egy olyan énekes áll a mikrofonok mögött, mint Gioeli, akkor az átlag metálfan jobb esetben egyszeri hallgatás, rosszabb esetben pedig a harmadik rétestészta ballada után teszi szép ívben a süllyesztőbe az említett lemezeket, még akkor is, ha egy-két momentum mindegyiken megütötte a fincsi kategória mércéjét.

Nos, igen, Gioeli. Ő az az énekes, akiről csak eposzi stílusban lehet – kell! – írni: hangjától megremegnek a hegyek, a csöndes tavak hullámzani kezdenek és az ezeréves fenyőfák lángoló csúccsal írják az égre, hogy hajrá Fradi – ja, bocs, hajrá Gioeli. A talján ősökkel büszkélkedő fenomén minden bizonnyal Dio felkent örököse, és ha Iommi helyében lennék, Hughes után vele is csinálnék egy szólólemezt, csak hogy a világ is felfigyeljen a nyolcadik csodára.

De ideje van most már annak is, hogy végre szót ejtsünk az albumról. Nos, ha van is néhány apróbb módosulás, kb. ugyanazt kaphatjuk, mint amit eddig is. Axelnek ugyan jellegzetes – és vitathatatlanul szenzitív – dallamvilága van, ez a dallamvilág azonban nem annyira rugalmas, hogy a 15. soralbum tájékán is fenntartsa a figyelmet, főleg úgy, hogy az utóbbi években Rudi rétestészta módon nyújtja el szerzeményeit, melyek nem tartalmaznak annyi témát, hogy ne tűnjenek unalmasnak. Igazán felvilágosíthatná már valaki barátunkat, hogy az epikus nem jelent egyet a felesleges ismételgetéssel, és a heavy metalban még az Iron Maiden sem teheti meg büntetlenül, hogy a lemezére két majd tízperces szerzemény mellett még három középtempó alatti monolittal is megterheli a szórakozásra vágyó emberfiát.

Pedig a lemez első fele viszonylagos frissességgel tolja ki maga előtt az áporodott levegőt, tetszik a rock n' rollos "Before I Die", amiben az AC/DC lejt táncot Blackmore mesterrel, sőt, még a "Circle Of The Oath" western n' blues nagyepikája is kellemes percekkel ajándékozhatja meg a hallgatót, ám a "Bridges Of Nowhere"-től már a szokásos, és sokszor megcsócsált Pell témákat kapjuk, némileg újramelegítve, csak hogy gusztusos legyen.

Ettől függetlenül Gioeli ismét elviszi a hátán a balhét, aki feltehetően a telefonkönyv felolvasásával is le tudná kötni a figyelmemet, és ha az utolsó, szerintem felesleges, és tulajdonképpen újraírásnak minősülő "The Masquerade Ball II" helyett két rövid, intenzív szerzemény – mint amilyen a remek "Fortunes of War" – hasítaná le a fejemet, most széles szájjal vigyorogva mutathatnék Túrisas barátomnak fityiszt. Így azonban csak a szokásos rossz szájízzel írhatom le: jó-jó, de lehetne ez kiváló is, mert az embert csak egy valami zavarja jobban a rossznál – az eltékozolt lehetőség tudata.

Garael