Kiadó:
Inside Out Music

Honlapkok:
www.ayreon.com
myspace.com/ayreonauts

Arjen A. Lucassen - akkor még Anthony néven - utoljára 1994-ben jelentkezett szólólemezzel (Pools Of Sorrow, Waves Of Joy). Akkor még akkora senki volt, hogy jóformán a kutya se ugatta meg, de azóta nagyon komoly ázsióra tett szert különböző projektjeivel, főleg az Ayreon és a Star One szerzett neki szakmai körökben is tiszteletet ébresztő hírnevet. Lucassen karrierje is bizonyítja, hogy az üdvösséghez még kevés, ha valaki ragyogó zeneszerző és tehetséges (multi-instrumentális) muzsikus, az áttörést nagyban elősegíti egy sztárbagázs fölbérlése, máskülönben a kritikusok hajlamosak átsiklani az amúgy tehetséges regruták fölött.

Ha így nézzük, ez az új anyag visszatérés a kezdetekhez, Lucassen szakmailag leírt egy teljes kört, csak annyi változott, hogy közben megkerülhetetlen tényezővé vált, ezúttal pol pozícióból indulhat; alkalmasint végigfinghatná a lemezt, a rajongók akkor is türelmetlenül levadásznák az információs tér virtuális polcairól. Mindazonáltal tökös dolog volt bevállalni ezt az éles kanyart vissza az origóhoz, kiváltképp pedig újra beállni a mikrofon mögé olyan óriások után, mint Russell Allen, Jorn Lande, Devin Townsend, stb. Szerencsére Lucassen-nek egész jó hangja van, ha nem is egy kategória az előbb említett zsenikkel.

Lucassen igazán rajongóbarát tipus, most sem volt szűkmarkú, azonnal dupla albummal állt elő, amolyan egyszereplős rock operával, aminek - természetesen a jövőben játszódó és részben önéletrajzi jellegű - sztorijával most inkább nem untatnám az olvasót. A történet mesélője az a Rutger Hauer, aki Lucassen kedvenc sci-fijének, a "Szárnyas Fejvadász"-nak  (Blade Runner) volt egyik főszereplője. A 2 órás dupla album 20 nótájából csak (?!) 5 földolgozás. Érdekes újraértelmezését kapjuk néhány rocktörténelmi klasszikusnak:  "Welcome To The Machine" (Pink Floyd), "Veteran Of The Psychic Wars" (Blue Oyster Cult), "Battle Of Evermore" (Led Zeppelin), "Some Other Time" (Alan Parsons Project), "I'm The Slime" (Frank Zappa).

Ha zeneileg kellene belőni a "Lost In The New Real" koncepcióját, aligha találhatnánk találóbb definícióra, mint az első CD második dalának címét: "Pink Beatles In A Purple Zeppelin". Modern kütyükkel, kövérebb hangzással korszerűsített eklektikus egyveleg ez, amelyben folyton örvénylenek - hol bujkálnak, hol domborítanak - a '70-es évek rocklegendái: Pink Floyd, Beatles, Deep Purple, Led Zeppelin. Persze mindent ural a Lucassen-védjegynek számító pszichedelikus space rock, ami nem idegenkedik a stílusok cirkuszi kavalkádjától, akár folkos, popos,  jazzes motívumokkal színesítve az összképet. A 2010-es Star One meglehetősen sötét, fajsúlyos hallgatnivaló, itt - a komoly tematika ellenére - egyértelműen könnyedebb a hangvétel.

A sokadik hallgatás után összefoglalásképpen azt kell mondjam, hogy Lucassen zsenialitása újfent megerősítést nyert, s ezúttal nem lehet a sztárvendégekre hivatkozni. Ez a faszi egyedül is varázslatos dolgokra képes, túlcsordul benne a zene! Ugyanakkor hangot kell adjak annak a nézetemnek, miszerint - amint azt már Richard Hinks Aeon Zen-jével kapcsolatban kifejtettem - hosszútávon nem biztos, hogy jót tesz egy muzsikának, ha kvázi egyszemélyes projektként működik. Kell más zenészek kontrollja, hozzájárulása, hangszeresen és a dalszerzésben is. Személyes véleményem, hogy ez az új album is érdekesebb lenne pl. Lori Linstruth gitárszólóival. Persze ezt már a Guilt Machine kritikában is megírtam. Uncsi. A lényeg, hogy Lucassen áll legközelebb ahhoz, hogy a "Wish You Were Here"-környéki Pink Floydot pótolja; a "Welcome To The Machine"-t fölvezető "Our Imperfect Race" ennek ékes bizonyítéka...

Tartuffe