Lee Small: Jamaica Inn (2012)


Kiadó:
Escape Music

Honlapok:
www.lee-small.com
myspace.com/leesmall

Kis ember nagy hanggal jár, tartja a mondás, mióta Ritchie Blackmore olyan - akkor még névtelen - énekeseket kerített a Rainbow mikrofonja mögé, akik nem a termetükkel, hanem a hangjukkal parancsoltak tiszteletet. Így volt ez Ronnie James Dio, Graham Bonnet, majd Doogie White esetében is. Ma már mindegyikük hangja fogalom. Egyiküké meg már csak emlék.

De visszatérve Lee Smallra, ő fokozottan hátrányos helyzetű, hiszen nemcsak termete nem óriási, de a neve is "kicsi". Viszont az említett mondásnak tökéletesen megfelelve igen jó hangi adottságokkal rendelkezik. Fiatalkori Don Dokken-es hangját idősödve Glenn Hughes-osra cserélte. Jó biznisz volt! És míg korábban nem hallottam róla, a Tom Galley's Phenomena "Psycho Fantasy" lemezén éppen az tűnt fel, hogy mintha újra majd' az összes dalt Glenn Hughes énekelné. Aztán a bookletre pillantva rá kellett jönnöm, hogy bizony azok egy részét Lee Small követte el. Ráadásul amiket maga Hughes énekelt, azokat is Small írta. Később Tony Mills helyére a Shy-ba került, hogy 2011-ben a zenekar talán legjobb lemezét hozzák ki, majd az alapító gitáros halála után a csúcson hagyják abba.
Munkanélküliként mit tehetett volna, Lee Small elment kalózkodni. Készített egy kalózlemezt Cornwall híres-hirhedt fogadójáról, a Jamaica Inn-ről, amelynek a kalózváltozatát volt lehetőségem meghallgatni, hogy eltöprengjek rajta, milyen blúzt is viselnek a kalózok (a kalandfilmek szerint zsabósat).
 
Úgy látszik, a Black Country Communion és Joe Bonamassa újra divatba hozta ezt a műfajt, de elsősörben nem is ők jutottak eszembe róla, hanem Glenn Hughes azon korszaka, amikor a lemez címének kezdőbetűiből még a ROCK szót lehetett kirakni (Return Of Crystal Karma), és nem a FUNK-ot (First Underground Nuclear Kitchen). A címadó nóta a lemez elején mindjárt olyan, mintha a kalózok a BCC korongról lopták volna el.
Carl Anthony Wright gitáros egyik példaképe Paul Kossoff, ezért jó kalóz módjára lenyúlta néhány riffjét, a zene ennek megfelelően inkább kicsit a Free felé kanyarodna, ha az ének nem lenne annyira Hughes-os. A "The Captain's Quarter"-ben aztán még inkább egy Hughes lemezen érzem magam, például azon, amelynek címe mindenféle szókirakós nélkül egyszerűen csak BLUES volt. A gitár viszont inkább a Dire Straits-et idézi. Elvégre a kalóz nem válogat a zsákmányok között (hacsak nem megrendelésre dolgozik.)
A "Walk The Plank" kicsit felpörgeti a hallgatót a Dire Straits bugi-rock-jainak stílusában, hogy aztán a "Shine A Light"-tal újra a középtempós bluesba süllyedjünk vissza, és talán a lemez legfogósabb saját szerzeményét hallgathassuk meg, melyet az akusztikus és elektromos gitárszóló kontrasztja tesz még izgalmasabbá. Ja, és azt még nem is mondtam, hogy Small az ének mellett basszusozik is. Honnan is ismerős ez?
 
Az a baj a kalózokkal, hogy az átlagember a saját cuccaikról is azt hiszi, zsákmány. Így aztán nehéz eldönteni, mennyi eredetiség van ebben a zenében, de hogy az egyveleg jól sikerült, az biztos! Nem tudom, a kalózoknak mennyi közük volt a blues-rockhoz, a Running Wild azt sulykolta belénk, hogy inkább a rock and roll a műfajuk, de ez a lemez üt. Nem elsőre, talán nem is másodikra, inkább amúgy mackósan: lassan, de aztán nagyot! Ugyan a nagy slágereket ez is nélkülözi, ahogy a Europe lemez, de ettől a fajta zenétől nem is annyira várja el az ember, mint a Europe-tól. Itt az érzelmek hatnak és az a tizenéves tornászlány hajlékonyságával rendelkező énekhang.
 
A lemezre két feldolgozás is került a könnyebb befogadhatóság kedvéért. Az egyik egy Montrose felvétel, a "Voyager", a másik az" End Of The Road", a Boyz II Men egykori slágere, amely Eddie Murphy Bumeráng című filmjének betétdalaként 13 héten át vezette a Billboard Hot 100-as listáját.
A dalokat két session-zenész, Carl Anthony Wright és Des Sherwood ízes gitárjátéka és Paul Bradder (Saracen) Hammond aláfestései teszik még inkább élvezhetővé, míg a kalózhajó meghajtásáról Imre Daun (Gypsy Rose) dobos gondoskodik, a főnök Lee Small basszusgitáros hathatós közreműködésével.
 
Szóval, ha a Europe nem tudott megfogni a blues-os próbálkozásaival, ez a lemez annál inkább! És ha többször említettem Glenn Hughes nevét, mint a lemez készítőjéét, az csak azért volt, mert igazi jó kalózként ellopta a Hughes-feelinget és becsempészte a dalaiba. A lemez slusszpoénja (amúgy Happy Trails by Van Halen módra) a renegát tangóharmonikás, aki a tengerparton üldögélve unalmában a "Carry On My Wayward Son"-t játszogatja hangszerén. :))
 
CsiGabiGa
Címkék: lemezkritika