Kiadó:
Ritual Echo Records

Honlapok:
www.galahadonline.com
myspace.com/galahaduk

Úgy is van, egy neoprog banda legyen angol. Már ha neoprognak lehet nevezni a "Battle Scars"-t. Inkább amolyan neo-neoprog. A britek ugyanis jól hallhatóan próbálják friss, mai hangzással előadni a jó öreg progresszív rockzenét. Már ha hangzás alatt nem csak a szűken vett megszólalást értjük, mert az éppenséggel meglehetősen old school. Amit személy szerint imádok! Igazán jólesően analóg, szellős, élő a lemez "megszólalása". Úgy hallani tisztán minden hangszert, hogy az összbenyomás mégis dinamikus, erőteljes marad.

Szimfonikus felvezetés után belecsapunk egy olyan refrénbe, amely arcátlanul populáris, ráadásul egy police-szerű, pofonegyszerű gitárcöcögtető riffre ül rá. De észre se vesszük és már egy progos-szimfonikus résznél vagyunk ismét. Ki is keveri még ilyen zseniálisan a '70-es, '80-as évek pop muzsikáját a klasszikus zenével és a kicsit progos rockkal? Ja igen, a Muse! Oké, a címadóval akkor meg is volnánk.

Másodiknak mindjárt kapunk egy kvázi instrumentális nótát, melyben a korai Maiden trappolása éppen úgy megfér, mint néhány technós, ambientes billentyűfutam. Utóbbit egyébként gyakran bevetik a műsoridő alatt, igen jó érzékkel fűszerezve az amúgy – ismerjük el – némileg megkopott, megfáradt műfajt. Úgy tűnik, ezek a fiúk bedobnak mindent, hogy ne egy hagyományos, megszokott progresszív rock opust tegyenek le az asztalra.

És itt jön a csavar: ha ezt a galádságot egy ifjú titánokból álló, kezdő zenekar követi el, akkor meg sem lepődünk, sőt elvárjuk. A Galahad azonban egy negyedszázada létező, meglett urakból álló csapat, tisztes diszkográfiával a háta megett. És akkor most süvegelem meg ezeket az arcokat, hogy 27 évnyi másod(harmad?)vonalas küszködés után még van bennük kitartás és erő kísérletezni, ön-megvalósítani. Melynek eredményeképpen fiatalokat megszégyenítően üde és előremutató produkciót prezentálnak nekünk. Riszpekt, mondják erre manapság.

Igen jól megírt, kellően lendületes, hallgatóbarát verzékben és refrénekben tobzódó számokat kapunk itt, kérem szépen, melyek jóval túlmutatnak a neoprog "hű de kifinomult, érzékeny művész vagyok" mentalitásán - ugyanakkor a mértékkel adagolt finomkodásnak is megvan a maga helye. A szigetországi bagázs nagyjából úgy tudott hozzányúlni a brit prog-rock örökséghez, ahogy a Riverside tette azt a progresszív metallal az "Anno Domini High Definition" c. korongján. Bevallom, a tagok zenei múltja alapján - slágerlistákra leső Coldplay utánzat helyett - személy szerint én valami ilyesmit vártam a Flying Colorstól (is).

Remek album, az év egyik pozitív meglepetése! (Melynek ráadásul még idén érkezik majd a második felvonása.)

Kotta