Neheztelek Zefferre. Neheztelek, mert nem csak giccses, de már kicsit unalmas is Tunyó folytonos felemlegetése, mert önfejű és akaratos és mert rájátszik a P. Mobil örökségre. Neheztelek, mert szereplési vágya miatt erőszakosan tolja előtérbe magát és zenekarát minden adandó alkalommal. Neheztelek, mert nem tartom ízlésesnek, hogy a Dio emlékkoncertet is saját népszerűsítésére használta fel.

Felnézek Zeffer Andrásra. Felnézek rá, mert van víziója és azt tűzön-vízen keresztül megvalósítja. Elismerem a kitartását és az állhatatosságát. A munka- és megalomániája nélkül – zenei kvalitásai ellenére - ez a banda éppúgy dagonyázna az érdektelenség posványában, mint a legtöbb honi csapat, amely elkötelezte magát a rockzene mellett. Most éppen azt találta ki, hogy majd ő megtölti a PeCsát (naná, mikor ez még egy Whitesnake-nek sem sikerült...) és ott 3D-s élő felvételt készít. Kerül amibe kerül.

És megcsinálta. Oké, a Szabadtéri Színpad nem volt csurig, de ciki sem volt a dolog (amitől én előzetesen kicsit tartottam), a nézőtér két, némileg foghíjas szélét leszámítva középről, a keverőpult környékéről, főleg úgy kilenc óra tájékától megvolt az a bizonyos stadionkoncert fíling. A színpadképre viszont már érkezéskor is felfigyeltem, a Hammond és a dobszerkó alá felpakolt Marshall és Laney erősítőkből épített fal nagyot ütött. Profi világítás, háttér animáció, kifogástalan hangerő és hangzás – ahogy az kell.

Pont előttem táncikált egy törékeny, csinos fiatal lány, a Tokyo Hotel-es séróra dizájnolt fiújával, de sajnos ők voltak a kivétel. A Mobilmána már nem szól a mai ifjakhoz, az átlagéletkort úgy 38 körülire saccoltam, nyilvánvalóan egy idősebb generáció jött el elsősorban P. Mobil klasszikusokra szórakozni. Arról, hogy két kitűnő lemez után sem igazán tudják kinőni ezt a tribute szerepet, szerintem ők is tehetnek, de erről majd később. Itt inkább azt a gondolatomat osztanám meg veletek, hogy sajnálom kicsit a mai fiatalokat, mert kimaradnak az igazán látványos, jó értelemben vett parasztvakító, grandiózus produkciókból, mint amilyent szombat este mi láttunk. Milyen állat volt már a sejtelmesen gomolygó füstben nyomuló két gitáros, lobogó rőzsével, piros hangszerrel, ahogy hatalmasakat tekerve vonzzák magukra – az itt nem igazán jelen lévő – tinilányok tekintetét. Igazi rockistenek, nem olyan járás- és beszédhibás hikomat-sztárok, mint Fluor Tomi, basszics, pont ilyen szerettem volna lenni gyerekkoromban én is. Valamiért nem hiszem, hogy egy mucsajröcsögei Vastag Csaba haknin megtapasztalható ugyanez az élmény (bocs, Viktor).

A zenészekről szót sem érdemes ejteni, no nem azért, mert nem érdemlik meg, hanem éppen azért, mert bizonyított felállásról van szó, akik a felvétel okán duplán odafigyelve hozták a maximumot. Én továbbra is a rutin és az ifjonti hév, az érett hard rock és a modern gitármunka egyensúlyát tartom a legnagyobb erősségüknek. Csak annyit tennék hozzá, bár bizonyos értelemben érthető, hogy Kozma Tamás kevesebb szerepet kap, lévén Szentkirályi Jani a technikásabb, de azért az már mégiscsak a túlzás kategóriába esik, hogy volt olyan nóta, ahol nanoszekundumokban volt mérhető a gitárszólója. Én mondjuk kifejezetten csípem a stílusát, szívesen megnézném - lévén a hangja sem rossz – ahogy lemegy Kotzenbe, nyilván a Mobilmánia keretein kívül, egy esetleges szóló projektben.

Egy ilyen gazdag életmű birtokában lehetetlen úgy összeállítani a setlistet, hogy azzal mindenki elégedett legyen. Hiába próbálták meg az összes Mobil örökzöldet belesűríteni a programba (pedig még egy hosszú medley-t is beiktattak ezekből), Benő haverom a végén azt dünnyögte: "még a Lámpagyárat is meghallgattam volna, és az Aranyásó szakkör se volt...". Na bumm! Nekem viszont, őszintén szólva, túl sok volt a Móóóbil és keveselltem a saját számokat. Már csak azért is, mert utóbbiakat – nem megkérdőjelezve egy Kétforintos dal, vagy az Utolsó cigaretta rocktörténeti jelentőségét, vagy annak az összekovácsoló katarzisélménynek a fontosságát, amit ezek a számok ezen a fellépésen is kiváltottak – zeneileg én jóval rétegzettebbnek, összetettebnek érzem. Egy normális világban a második album után már csak 4-5 klasszikust kellene, szabadna benne hagyni a programban – sajnos, a Kárpát-medencének ez a szeglete 2012-ben elég messze áll a normálistól, így kissé rezignáltan ugyan, de tudomásul veszem azt is, ha a kommerciális szempontok felülírják a művészieket.

Na de nem siránkozni jöttem, hanem dicsérni! És megköszönni Zeffer Andrásnak, valamint zenekarának, hogy sok munkával és több hónapos előkészülettel röpke két órácskára visszahozta fiatalságom stadion-rock élményét. Köszönöm!

Kotta