Wizards: The Black Knight (2010)

wizards.jpg

Kiadó:
Encore Records

Honlap:
myspace.com/wizardsband

Holyhell kritikámban éppen azon keseregtem (kárörvendtem), hogy még a Manowarnak sem sikerül Amerikában egy középszintet meghaladó szimfonikus metál bandát összehozni – nos, déli kontinens társuk ültetvényeken szocializálódott zenészei viszont úgy rázzák magukból a klasszikus hatásokkal rendelkező virtuóz bandáikat, ahogy a gazdasági világválság idején a brazil hajók ontották az óceánba a felesleges kávétonnákat.

Jóllehet, a gazdaság annak idején nem bírta a túltermelést, zenészvilágban a közgazdaság törvényei úgy látszik, csak feltételesen működnek és a piac is tud annyira rugalmas lenni, hogy Brazíliától Japánig érjen. A zenész-szüret bő termésének szerencsére nem okoz gondot a fogyasztói társadalom véges befogadóképessége, aminek talán az az oka, hogy a véges fogalma zenebirodalomban matematikailag értelmezhetetlen módon végtelennek értelmezendő: ebből a fajta zenéből ugyanis az arra érdemeseknek sosem elég.

Itt van hát ez a Wizards nevű, számomra teljesen ismeretlen banda (vigyázat, nem összekeverendőek a német Wizard-dal), akik a Sámán-Angra vonalon mozogva mutatják meg a világnak, hol terem a brazil virtus. Dallamhegyek, ízléses álszimfonikus támogatás, még a szokásosnál is teljesebb, többrétegűbb vokálmunka, csipetnyi progresszió és persze latinos szentimentalizmus. Talán ez az utóbbi egyébként az a momentum, ami megkülönbözteti a délieket európai társaiktól: ez a sajátos dallamformálás, amiben ott rejtőzik a brazil folkzene genetikai öröksége, és a szinte túlcsorduló érzelmi áradat általában hiányzik az inkább a fennköltséget kihangsúlyozó német-olasz-holland vonalból. Éppen ezért is érzem emberközelibbnek, ugyanakkor hasonlóan bombasztikusnak ezt a vonulatot, ami úgy látszik, nem csak engem, hanem a dallamokra ugyanígy érzékeny japánokat is meg tudja őrjíteni, hiszen az, hogy a csapatnak japán nyelvű a honlapja, és a lemezen egy echte japánul előadott szerzemény is található, jelzi a távol-keleti kult státuszt.

A Wizards egyébként itteni ismeretlensége ellenére már hatodik lemezét kiadó banda, meglehetősen masszív hazai rajongói bázissal, amit teljes mértékben meg is tudok érteni. Ha a hazai kereskedelmi rádiók nem devalválták volna a sláger fogalmát a vásári gagyi szintjére, most büszkén írhatnám, hogy egy heavy metal csapatnak minden egyes szerzeményével sikerült slágert alkotni, melyeket még a legutolsó asztalos inasnak is fütyörészni illene, de éppen ezért nem is teszem, még elriasztanám a metál harcos hevületébe szerelmesedett hallgatókat. Nem, kérem, itt nem a nyáltenger, hanem a remekül megkomponált dallamok hömpölygéséről van szó, amiben nem csak a speed metál, hanem a Queen és a klasszicizálódó Savatage hatása is érezhető, ráadásul még éles orr, illetve fül sem kell hozzá. A hangszeresek, mondanom sem kell, olyan könnyedséggel hozzák a dallamokhoz illő szintet, ahogy a capoeira mester a dupla szaltóba oltott pörgő rúgást, az énekes pedig minden karcossága ellenére is képes létrát állítani a padláslátogatáshoz.

Igaz, hogy a lemez lassan már két éve kijött a piacra, ám mindenképpen ajánlom azok figyelmébe, akik hamut szórnak a fejükre bánatukban, hogy Edu Falaschi otthagyta az Angrát. Ne csüggedjetek, úgy látszik nem csak Matos gazda ültetvényén terem csodálatos (nóta)fa!

Garael

Címkék: lemezkritika