Honlapok:
www.heartofcygnus.com
myspace.com/heartofcygnus

Ez a Jónás, nem az a Jónás. Legalábbis nekem nem rémlik, hogy vargok támadásával kellett volna szembenéznie utazásai során, miközben a Fehér Boszorkányt hajkurássza, igaz, nem ma forgattam az Ószövetséget. Azért valószínűleg a bibliai szereplő szülte az alapötletet, de jócskán eltérve a sztoritól, a kaliforniai csapat – legutóbbi mini-űroperája után – ismét egy saját kiadású koncept-lemezzel lepte meg rajongóit. Amolyan epikus, sárkánymetal ízűvel-bűzűvel, de a tematika és a borító ne tévesszen meg senkit, mert a muzsika egyáltalán nem olyan.

Miért, milyen? Ahogy azt már korábban is írtam, a játék neve alapvetően "a korai Rush találkozik a Maidennel", nem kevés hatvanas-hetvenes évekbeli progresszív rock beütéssel megspékelve. Utóbbi vonalon – lévén helyenként folkos dallamok is felütik a fejüket – nekem legtöbbször a Jethro Tull ugrik be, de lehet, hogy neked más fog. Ez a paletta újabban tovább bővült a Queennel, tudniillik gyakran vélem felfedezni Brian May gitárhangzását és dallamait is a sorok között megbújva.

Rush, Iron Maiden, Jethro Tull és Queen. Ez olyan rossz akkor már nem lehet, ugye? Feltéve, hogy ezen hatásokat sikerül egységbe forrasztania a fiatal titánoknak. Elárulom, még annál is jobb a végeredmény, mint amire előzetesen számítani lehetett. Ha korábban érhette is őket az a vád, hogy példaképeik túlzottan karakteres lenyomatot hagynak a zenéjükön, erre a korongra teljesen összeért a zenekar és kikristályosodott a saját stílusuk.

Már ha jelen esetben beszélhetünk egyáltalán zenekarról. Ugyanis a dobok kivételével Jeff Lane egymaga kezeli az összes hangszert, és lévén a dalszerző is, nyugodtan egyenlőségjelet tehetünk ő és a Heart Of Cygnus közé. Mindez csak azért fura, mert a Twitter és Facebook posztjaik szerint már jóval a felvételek előtt megtalálták az állandó basszusgitárosukat (sőt idő közben már négyfősre bővültek), de az új tagokat, úgy látszik, egyelőre még nem engedik be a stúdióba, csak élőben erősíthetik a bandát.

Én könnyen rá tudok kattanni az olyan muzsikára, mely úgy agyas, hogy nincsen túljátszva, úgy átgondolt, hogy a spontaneitás és az érzelmek sincsenek kiölve belőle, művészi, de nem művi és/vagy művészkedő és úgy tud izgalmas, modern lenni, hogy hozzáállás, hangzás tekintetében nagyon is hagyományőrző marad. Progos vonalon ilyen még a While Heaven Wept; ha őket szereted, akkor itt is meg fogod lelni ugyanazokat az értékeket, hangulatot, amit Tom Phillipsék közvetítenek.

Már néhány hallgatás után nyilvánvaló, hogy egy egyéni csapat (?) fontos munkájáról van szó, amely nyugodt szívvel ajánlható a progresszív rock szerelmeseinek. Ugyanakkor azt is érzem, hogy még jó néhány hallgatásra van szükség ahhoz, hogy teljes pompájában feltárulkozzon előttem ez a mű, az összes finomságával, apró részletével egyetemben. Márpedig mi mást kívánhatna az ember fia egy epikus utazást ígérő albumtól, nem igaz?

Kotta