Kiadó:
Intact/Racket Records

Honlapok:
www.marillion.com
myspace.com/marillion

A legendás "Misplaced Childhood" (1985) majdnem olyan meghatározó az életemben, mint - mondjuk - a "Wish You Were Here" a Pink Floydtól. Egészen 2000-ig - talán a gyengécske "Radiation"-t (1998) kivéve - minden egyes lemezüket szerettem, beszereztem, ma is rendszeresen hallgatom. Azután az USÁ-ban - az aggasztóan szar borító és a hihetetlenül idétlen cím ellenére - megvásároltam az "Anoraknophobiá"-t (2001), és valami eltört bennem. Nem véletlen, hogy mióta ez az oldal beindult, Marillion lemezről még nem született recenzió, ellenben megannyiszor megragadtam az alkalmat, hogy a jobbnál-jobb, alig ismert neo-prog megjelenések okán mocskoljam a Marilliont.

Nálam a dupla "Happiness Is The Road" (2008) volt a mélypont, így az új anyagtól nem vártam semmit. Úgy gondoltam a cím eléggé kifejező: vannak hangzások, amiket nem lehet előállítani, de talán nem is érdemes... Az utóbbi idők digitális, pop és dub hangzásokkal kísérletező albumait egytől egyig méltatlannak találtam az együttes régi nagy híréhez. A gilmouri hagyományokat egykor oly hűségesen ápoló Rothery úgy viselkedett mostanában, mintha egy tisztességes gitárszóló a hitelesség leggyalázatosabb elárulása lenne.

A "Sounds..." végül rám cáfolt, még ha nem is állította helyre szememben a banda régi renoméját. Szerencsére már nem ciki a gitárszóló, a hangzás is visszakanyarodott a "Brave" (1994) és az "Afraid Of Sunlight" (1995) erősen pszichedelikus világához. A "Brave" hatása különösen erős a földrajzi neveket viselő nótákban (Gaza, Montréal). Számomra majdnem mennyei vigasztalás több mint egy évtizedes szárazság után olyan dalokat hallgatni, mint pl. a "Power" vagy a "Lucky Man".

Az albumot bemutató trélerben az együttes tagjai arról beszélnek, hogy most aztán tényleg sikerült magukat újra kitalálni, ami azonban szerintem csak promóciós célzatú túlzás. A "Sounds.." vérbeli Hogarth-érás Marillion album, de az biztos, hogy rátaláltak valami régi-új energiára (bejáratott, bevált, de modern hangzásra), amivel még egy olyan kiábrándult, ajakbiggyesztő cinikust is meg tudtak szólítani - hangsúlyozom: több mint tíz év után - mint amilyen én vagyok. A "Sounds..." ugyan nem koncept-album, de nem is olyan nagyon sok kellett volna hozzá, hogy méltó (bár kicsit öreguras) folytatása legyen a "Brave"-nek...

Tartuffe