Honlapok:
www.prestoballet.com
myspace.com/prestoballet

Sok mindent lehet mondani Kurdt Vanderhoof (Metal Church) mester kedvenc csapatáról, de azt nem, amit az új album címe sugall, nevezetesen, hogy a Presto Ballet a "Modern világ maradványa vagy ereklyéje" lenne. Ha valami, hát inkább a '70-es évek akkoriban úttörő zenei irányzatának őskövülete, olyan hangulatot idézve meg, amire annak idején csak a Boston vagy a Yes volt képes. A modern világhoz tehát vajmi kevés köze van (még a hangzás kialakításában is az analóg technikát részesítik előnyben), mégis olyan profi, olyan jó arányérzékkel megszerkesztett az egész, hogy ha ez a muzsika – mondjuk – a Kansas "Song For America"-jával egy időben került volna a piacra (1975), akkor ma kultikus státuszt élvezne. Mivel azonban ők csak 30 évvel később, 2005-ben jelentették meg első lemezüket (Peace Among The Ruins), lassan a kiadók is kikoptak alóluk; a "Lost Art For Time Travel" (2008) még az InsideOut-nál jelent meg, az "Invisible Places" (2011) idején már "mittoménki" kezelte az ügyeket (SAOL/H'art/Zebralution), mára pedig a CD csak magától Vanderhoof mestertől rendelhető meg személyesen, vagy letölthető "szellemileg" az iTunes-ról.

Nem kell tehát nagy sportarénák színpadjain női bugyikat vagy melltartókat szedegetni magukról, talán már annak is örülnek, ha nem buknak nagyot anyagilag egy lemezen, és gyanítom, ennek a tények köszönhető, hogy a bandában nagy a jövés-menés. A legújabb tagok között találjuk Larry Crowe dobost és Chuck Campbell énekest. Az előző albumon még a Metal Church-ből ismert Ronny Munroe énekelt, de januárban le kellett lépjen, különben nem tudta volna teljesíteni a Trans-Siberian Orchestrá-val kötött szerződésében foglaltakat. Nem lehetett túl nehéz a döntés, a TSO-val manapság nagyon jól lehet keresni…

Mivel a PB teljes egészében Vanderhoof nosztalgiájának megtestesülése, Chuck Campbell érkezése nem hozott változást, majdnem ugyanazon a hangon énekli majdnem ugyanazokat a dallamokat. Mindazonáltal meggyőződésem, hogy a három frontember közül még mindig Scott Albright volt a legtehetségesebb. Ha már változásról esett szó, annyit mindenképp meg kell jegyezzek, hogy az új anyag minden eddiginél "progosabb" lett, s ez alatt most nem az előremutató jelleget, hanem az összetettséget értem. Ezt elsősorban a több mint 20 perces címadóról állítom, ami egy tetszetős zongora intróval indul (könnyed főhajtás Kerry Shacklett billentyűsnek!), hogy aztán számtalan témában kibontakozva tobzódjon, csapongjon önfeledten.

Jómagam is csodálkozom azon, hogy ez a nem túl eredeti ötlet így, négy lemez és egy EP után még mindig működik, de azért örülök neki, hiszen mindig is csíptem a '70-es évek prog-rock zenéit. Aki eddig komálta a koncepciót, muzeális jellege ellenére (vagy épp emiatt), továbbra is szeretni fogja a gyorsléptű, instant balett-táncot.

Tartuffe