Kiadó:
Metal Massacre

Honlapok:
www.ozzyfrank.com
myspace.com/eyefear

A "szimfonikus black metal" jelzős szerkezet egyes törzsfanok szerint már önmagában is oximoron – a megállapítás igazságtartalmáról csak azért nem tudok nyilatkozni, mert nem vagyok black rajongó, sőt, a black metalhoz csak annyi közöm van, hogy néha elfog az undor – vagy a röhögés – egyik másik, a stílusban fogant lemezborító láttán, esetleg télapóvárás idején krampusszal és virgáccsal fenyegetem a négyéves fiamat. Ettől függetlenül persze vannak olyan, a preferenciámba tartozó metál csapatok, melyek ha konkrétan nem is ilyen zenét játszanak, de hatásuk nyilvánvaló a stílusra, esetleg a stílus hatott kimutathatóan rájuk. A szövegi-ideológiai ősforrás persze egyértelmű az olyan együtteseknél, mint a Black Sabbath, vagy a Mercyful Fate, de a zenei elemek – ha csak áttételesen is – megjelentek már a Rhapsody egy-két szerzeményében is.

Bevallom, egy-egy jó énekessel körítve, amúgy színesítésként csípem a disszonánsnak tűnő, borzongatónak ható melódiákat – főleg, ha szintivel megbolondítva borítanak amolyan filmzenei fátylat a blast beat monoton kalapálására: ilyenkor úgy érzem, a black metal sikeres eszköz az általa közvetített, vagy sugallt hangulat eléréséhez. Mert amellett, hogy a szövegi és színpadi-megjelenési panelek igen távol állnak tőlem, azt elismerem, hogy az atmoszféra teremtés a doom stílushoz hasonlóan igen megy nekik.

No, a rövid – és blackereknek mondva (bár nem hiszem, hogy a Dionysos lenne a rajongók fő bázis-blogja) természetesen dilettáns okfejtés után – lássuk csak, miért is hoztam egy progresszív-power csapattal összefüggésbe ezt a markáns, és nem igazán a progresszióról elhíresült stílust. A megfejtés persze egyszerű – nem, nem tört az ausztrál banda a pokol fejedelmének trónjára, és a színtér egyik legjobb, a Dickinson iskolát vörös diplomával abszolváló énekese - Danny Cecati - sem váltott blackes rikácsba: itt bizony az említett hangulat teremtés a kulcs, melynek zenei elemeit, sőt, még partnert is a black szubkultúra szolgáltatja. No, azért nem kell megijedni, az említett komponenesek csak kereteit adják a lemez kéttételes "miniszimfóniájának”, ráadásul abból a szimfonikus irányzatból, melyből a power-szerető is többet képes fogyasztani. Azt, hogy ez mennyire elárulása a black műfajnak, beszéljék meg az ortodox fanok a Be'lakor énekesével, aki társ-éneklési metódusával remekül prezentálja, hogy jóllehet, az extrém sok esetben a tehetségtelenség megnyilvánulása, van, amikor értékhordozó jellege és szerepe is lehet. Az elidegenítő, musicales dallamoknak – melyek néha kedvencemet, a totál őrült Sons Of Season-t juttatják eszembe – mindenesetre jót tesz a porszívó-hangzás mellőzése, és Cecati több oktávos, tenorisztikus vokalizálása, így aztán még élvezni is tudom az eredeti környezetükből kiragadott sötét, teatralitásukban dehumanizáló dallamokat.

A lemez egyébként végig ebben a szimfonikus felfogásban íródott, bár a stílus-crossover csak az említett részre terjed ki, a többi szerzemény a csapattól megszokott, a progresszióba éppen csak belekapó powerben fogant. Cecati, akiről ebben az évben már harmadszorra írok, hátán, izé, hangján viszi az egész albumot, Johnny Gioelihez hasonlóan képes egy egész lemeznyi produktumot a felsőbb osztályba lökni. A dalok egyébként a maguk középtempós, kissé szöszmötölős voltukban jobban sikerültek, mint tavaly előtt, bár a billentyűs a mellőzöttség ellentételezéseként három szerzemény instrumentális verzióján demonstrálhatja, hogy mennyire hajszálon, azaz Cecati-n múlik a csapat sikere. (Ez persze nem csekélység, mert Danny-nek szó szerint bokáig érő rőzséje van.)

Kellemes, az ál-progresszivitást ezúttal a sikeres (Péter) keresztezéssel kiváltó, kissé filmzenés, hangulatos szeánsz kerekedett ki az ausztrálok műhelyéből, és ha a csapat nevéből kiindulva, a rémülettől a szemetek elé akarjátok kapni a kezeteket, csak bátran, mert a fületeket nem kell befogni.

Garael