Kiadó:
SPV/Steamhammer

Honlapok:
www.kamelot.com
myspace.com/kamelot

Kissé félve kezdtem neki a kritikának, nehogy a kerekasztal Kamelot-rajongó lovagjai elvágják a torkom, aztán még gyászba borul a Dionysos Rising blog – ezt pedig hát ugye nem szeretné az ember, nem vagyunk mi doom-weblap. De miért is kezdek egy katonához méltatlanul a visszavonulás gondolatával? Hát, mert úgy érzem, nem igazán én vagyok a legautentikusabb személy megírni ezt a kritikát – persze lehet, hogy most kiderül, ha kompetenciában nem is, de bátorságban mindenképpen helyénvaló a dolog, ha csak én merem kijelenteni az általános kritikusi leborulások után, hogy nem oda Buda – izé, Kamelot. Mert itt van az a csapat, amely úgy hagyta maga mögött a powert a kezdeti, fiatalos hancúrkodó progresszióból, mint a keresztények a druida Merlint: igen, engem ezzel a hadművelettel nem igazán tudtak meg-, illetve legyőzni. A heavy helyetti romantikus mélabú ugyan vitathatatlanul jól állt Roy Khan hangjának – és a jelenlegi, tökéletes választásnak bizonyuló Kareviknek is, de a "komolyodással” véleményem szerint elvesztettek valamit (pl. a szimpátiámat, de ez a kritika szempontjából nem meghatározó), amit lehetne mondjuk Szent Grálnak nevezni, én azonban inkább izgalomnak hívom.

Persze vannak itt szép melódiák, meg jól megkomponáltság, amit némi eufémiával hívhatunk esztétikusnak, vagy művészinek, de ez a nagyon erőteljesen kihangsúlyozott musicales jelleg számomra túl metroszexuális. Hiányzik belőle az a koszos, izzadságszagú macsó attitűd, vagy fémveretes bátorság, ami a Kamelot első három lemezét még jellemezte. Ráadásul a hangzás aránytalanságán sem sikerült igazítani, a ritmusszekció továbbra is gyenge, a dob szinte csak zizeg, ahelyett, hogy karaktert adna a riffeknek. A dallamok jók a maguk darkos módján, de nem annyira, mint mondjuk a Paradise Lostnál, és bár az említett csapat halál/gyász hangulatát ugyan itt inkább a szentimentalizmus váltja fel, én mindenképpen hiányolok a mélabú mellől egy kevés ravasz gonoszságot, netalántán "absztrakciós attrakciót”, ami Palotai projektjét, a Sons Of Seasont olyan zseniálisan helyezi a valós dimenziók fölé. Mert a kapkodósan induló "Torn" ugyan ígéretesen lendít bele, de a refrén már a többször ellőtt epikus hangulatban és talán dallamában is ismerősen kornyasztja le a figyelmet, talán csak a "Prodigal Son" nagyepikájára kaptam fel a fejem, melynek a jelleghez releváns koncepciójába és szentimentális gitárszólójába még én sem tudok belekötni – hiába no, Karevik itt egy teljes "female-fronted” gótikus metal színtér összes tudását és vonzerejét képes belesűríteni egyetlen dalba, amiért persze maximális respekt és ikonavató leborulás!

Persze most aztán mondhatjátok, hogy aszimmetrikus módon csak a rosszat hangsúlyoztam ki, és igazatok is van, mert valamivel csak alá kell támasztanom a három hallgatás utáni prekoncepciómat. Hiszen írhattam volna azokról a momentumokról és jellemzőkről is, melyekért igenis szeretni és (el)ismerni kell az albumot: az egységesen magas színvonalról, a csodálatos hangú Roy Khan remek pótlásáról, a maga műfajában igényesen kidolgozott, koreografált érzelem-vezetésről, de mit csináljak, ha a prog-powerből férfi énekessel felálló "csajmetálos" gótikus bandává váló Kamelotról most is a Disney-féle kastély jut eszembe, és nem az Arthur mondakör hegyormon magasló csatacentruma. Ezért pedig meg lehet kövezni, csak előbb húzzátok ki belőle a kardot.

Garael