Honlap:
www.richardcampbellmusic.co.uk

Miközben Túrisas cimbora éppen a napokban mesélte el a kollégáknak annak valóban siralmas történetét, hogyan fogtam bele többször és sikertelenül a gitározás és basszusgitározás mesterségének elsajátításába, vannak - hál' Istennek! - olyan emberek, akik bámulatra méltó tehetséggel nyúlnak a muzsikához, és viszonylag rövid idő alatt, szinte játszi könnyedséggel - bár kétségkívül sok gyakorlással - lesznek több hangszernek is mesterei. Ilyen a bizonyára kevesek előtt ismert Richard Campbell is... Ez a megdöbbentően fiatal, londoni "multi-instrumentalista" tálentum a legnagyobbaktól tanult: Dream Theater, Queen, Spock's Beard, Symphony X, Pantera, Elton John, Tool és ELO... Dobolt egy metál formációban (Hunger For The Crash), bőgőzött egy blues bandában (Jamthreads), billentyűzött egy Dream Theater cover együttesben, gitározott egy Ugly Kid Joe tribute csapatban... és a listának még koránt sincs vége.

Ezt követően Campbell kitanulta a hangmérnöki szakmát és saját stúdiót nyitott 2009-ben. Itt rögzítette, keverte és maszterelte gyakorlatilag egyedül első saját lemezét "Orpheus: A Rock Opera" (2010) címmel. Az éneklésen kívül mindenért Campbell volt a felelős egy személyben. Ez jellemző az új anyagra is (bizonyításképpen csatolom az album trailerjét), amely megint csak rock-metal opera jellegű koncept-album lett, ezúttal a klasszikus Frankenstein sztorit dolgozva föl.

Mary Shelley, a romantikus angol költő, Shelley felesége "Frankenstein, avagy a modern Prométheusz" című művét 19 éves korában írta. Az először Londonban, 1818-ban megjelent könyv, amely a horror és "gótikus" irodalom stílusteremtő alapművévé vált, számtalan irodalmi átiratot és mozgóképes földolgozást ihletett. Újabban a brit írónőnél nem sokkal idősebb Campbell zenei fantáziáját is beindította a történet, aki egy hosszú, 11 tételes, kifejezetten összetett metal operát "faragott" belőle. Érdekesség, hogy J. T. Eaton, Tom Boon és Alexandra Martin énekesek mellett, Frankenstein szerepét egy Angliába elszármazott hazánkfia, Csemez Tamás énekli. Bevallom, eddig nem hallottam róla, de innentől kezdve illik majd megjegyezni a nevét.

A zenéről annyit, hogy Campbell tényleg zseni, elképesztő jártassággal, magabiztossággal nyúl a hangszerekhez (az összeshez!), és hangmérnöknek sem kutya, mert egész jól szól a cucc. A dalok bonyolultak, a dallamok sajnos ritkán ragadósak (birkózni kell velük), és a gitárszólók – technikai polírozottságuk ellenére – gyakran tűnnek koncepciótlannak. Ennek ellenére azt kell mondjam, hogy akinek nem esik le az álla a lemez hallgatása közben, arra gondolva, hogy az egészet egyedül szerezte, játszotta föl, rögzítette és keverte egy huszonéves srác, az gyakorlatilag reménytelen, mert valószínűleg a Grand Canyon láttán is csak biggyesztett ajkakkal legyintene…

Tartuffe