Kiadó:
Sony Music

Honlap:
www.helloween.org

Azt a mordizomadta teremtette, azért a politikai korrektségnek is megvannak a maga határai, mert ha az ember olyat lát kedvelt társlapjában, hogyaszondja: "Az egyszerre vicces és komoly 'Keeper of the Seven Keys' 1987-1988-as két része máig a németek legfontosabb heavy metal mutatványa, amiből - az azóta már az itt szereplő tagoktól megfogyatkozó - zenekar tulajdonképpen máig él..." akkor kikívánkozik belőle a "Mi van? Tökfej vagy? Az aztán biztos nem, mert akkor ismernéd a csapat munkásságát és nem írnál ilyen sületlenségeket, pedig a tök aztán sütve jó" megállapítás. Mézzel, vagy méz nélkül.

Valóban, a köztudat képes kitermelni olyan sztereotípiákat, melyek úgy keringenek körbe-körbe a hallgatók tudatában, mint eltévedt szputnyik a Föld körül, a Helloween pedig szorgalmasan gyűjti ezeket. Pop-metál, power nélküli trallalázás, ökörködő szövegek és gyermek-mondóka dallamok – igen, ez IS a Helloween, bár egyre kevésbé ez. Mert a Deris-szel készített albumok közül minimum hat alapját jelentik az olyan bikabőgetően agresszív, progresszívba hajló, komoly témákat boncolgató dalok, melyek ugyan helyzetüknél fogva már nem tudtak új műfajt teremteni – mint a Keeper albumok első két része – ám tudtak mást: modernizálni az euro-power fogalmát, és egy olyan korszakban magasra emelni a zászlót – kilencvenes évek első fele –, mikor a zászlóvivőket a hátsó sorba zavarták vásznat lobogtatni.

A "The Time Of The Oath/Better Than Raw/Dark Ride" hármasa vitathatatlanul definiálta újra a Helloween imidzsét, amibe a progresszióból és az amerikai értelemben vett powerből is bőven jutott. A triász éppen elegendő volt arra, hogy újbóli aranykorba lökje a csapatot, és koronát illesszen a tökfejre. Aztán jött a könnyedebb hangvételű Rabbit album, mellyel ugyan nem sikerült a nyuszit kiugratni a bokorból – izé, a cilinderből, ám ahhoz éppen elég volt, hogy a Kulcsőrző sztori harmadik részénél jobbnak tartsuk – valljuk meg, a klasszikus folytatás tartalmazott ugyan figyelemkeltő momentumokat, de színvonalában nem tudta überelni az aranyos évek sztenderd-határozós kulcsnyikorgatásait. Szerencsére a fiúk új receptet találtak a sütőtök elkészítéséhez, és a "Gambling With The Devil"-lel beköszöntő újabb királykorszak immár harmadik albumát élvezhetjük.

Hát mit mondjak, nem aprózták el a fiúk, a "deluxe" kiadás 15 szerzeményt tartalmaz, és ennyi falat még mézes tökből is sok lehet: szerencsére én a tökmagot is szeretem ropogtatni, így ha sok az édesből, ott a sós – hasat elcsapni pedig így nem lehet. Az új album az előzetesnek megfelelően ügyesen illeszkedik abba szigorúbb, progresszívebb vonalba, ami 2007 óta ismét a csapat sajátja: ez persze rossz hír lehet a Weikath-féle bolondozós oldalt szerető fanoknak. Valóban, az új szerzemények között kevesebb a "sörhimnusz", de ez az utóbbi évek fényében várható is volt, a legutóbbi albumon a Helloween mércével is szokatlan agresszióval riffelő "Long Live The King" szövegköpködéses keménysége itt az új album első és utolsó harmadának meghatározó elemévé válik.

A szinte Rainbow-i epikával nyitó, progresszív "Nabataea" után kibontakozó szerzemények modern staccatói a "Dark Ride" albumhoz hasonlóan rendelik a másodvonalba a cukormázas dallamokat, de itt a komorságot a szigor helyettesíti. Sajnos ezt az irányvonalat a "Waiting The Thunder/Hold Me In Your Arms/Wanna Be God" hármas töri meg: bevallom, bármelyiket szívesen elcserélném még egy "Burning Sun"-ra (amit a bónuszok között meg is kapok, hehehe). Szerencsére a kislemezes 'Süss fel Nap' a nyitószerzemény progresszív-kemény világával varázsol "borúra derűt". Az "Asshole" ugyan a maga vulgáris szövegével nem tudja magát igazán belopni a szívembe, de a zenei "öltöztessük az amerikai hard rockot németes  merevvasba" ,megoldás poroszos szigorral veri a hallójárataimba a lüktető, pulzáló dallamokat. Sebaj, mostantól fogva legalább a seggfejeknek is van himnuszuk. A fiúk aztán a befejező harmadban visszatérnek a keményebb hangvételhez, és jóllehet, a "Years" a maga slágereivel alkalmas az ökölrázásra, az utána következő kollegák németes alapossággal verik ridegre a vasat, csak azért, hogy tudjuk, mi a rend.

Derisék újból bebizonyították, hogy van hová kitekinteni az euro-power sablonokból, és ha nem is tökéletes egyenletességgel, de újrarajzolták azt a szín-vonalat, aminek kontúrjait ezúttal a szigor húzta különböző árnyalatúra. S hogy hová tűnt a vicc és a öröm-feeling? Hát nektek van még kedvetek viccelni 2012 után? Ne legyetek má' tökfejek!

Garael