"Egyetlen dal nincs a meglehetősen hosszú lemezen, amit alapötleteiben elfuseráltnak éreznék. Ha kemény munkával sikerül a gyermekbetegségeken túllépni, a Stratégia nagy jövő előtt áll." - fejeztem be az előző lemez méltatását 2009-ben és lám-lám, a Dionysosrising próféciájával ismét nem lőtt mellé... Merthogy tessék csak bemenni pl. a MediaMarktba és megnézni, hogy az új Stratégia lemez milyen hetykén dől neki az új Slash-nek. Rendszeres koncertezés, sok-sok-sok meló és el lehet érni, hogy a zenekarnak neve legyen, lemeze pedig kapható legyen jobb helyeken, és egy szerencsés kezdőbetű azonosság esetén, igen, akár Slash mellé téve is...

Én erre személy szerint büszke vagyok, mert földijeim a srácok, és ha távolról is, de azért láttam, hogy egy kézbe vehető lemez létrejötte mennyire nem sétagalopp és természetes dolog. Erre persze lehet rosszindulatúan azt mondani, hogy ácsi, a Stratégia nemzeti rockban utazik, márpedig ha valaki mostanában fingik egy jó hazafiasat, az némi érdeklődést eleve garantál a nagy létszámú nemzeti táborban. Ha teljesen objektív akarok lenni, akkor nem mondhatom, hogy ebben abszolút nincs igazság, de azért a Stratégia sikere nem (csak) ennek szól. Sőt megkockáztatom, valójában ez a sikerük kisebbik összetevője. A zenekar gondolatiságának tengelyében szerencsére nem a sumér-magyar rokonság, és nem Krisztus mint pártus (magyar) herceg áll. A dalszövegekkel, hacsak nem vagyunk a Münnich Ferenc Társaság elhivatott aktivistái, nem nehéz azonosulni.

A "nemzeti" rész tehát megmérettetett és cseppet sem találtatott könnyűnek. Nézzük, elég rock-e van? A Stratégia itt nagyot lépett előre. Ha bárki azért fázna, mert a nemzeti rock általában zeneileg alárendelődik a szövegnek és a forradalmi hevületnek, az ne aggódjon. A Stratégia egy tökös heavy power metal banda, teljesen versenyképes megszólalással (Töfi-Denevér) és nagyon jó dalokkal. Rögtön a lemeznyitó "Miért van ez így?" egy átfogó metal történelem: thrash kezdés, majd egy '80-as évekből átmentett klasszikus "Óóóóó"-s refrén. Kicsikét szájbarágós ugyan, de összességében mégis működik. Arról nem beszélve, hogy koncerteken nagyot tudnak majd ütni ezek a dalok.

"Akarod-e még?" Speed power a' la Sonata Arctica egy nagyon akkut felsőlégúti nyavalyával küzdő Tony Kakkoval a mikrofonnál. Török József ráspolyos, de erős hangja ugyanakkor karakteres, nekem abszolút nincs vele gondom. Személyes kedvencem a címadó nóta. Ha kicsontoznám a dalt, kb. 7-8 zenekart lehetne találni a hatásokban (a '80-as évektől napjainkig), de ez abszolút nem válik hátrányára. Sőt jó, ha nem kizárólag djenten és metalcore-on szocializálódott 40-es tagok is vannak egy zenekarban, legalább van miből szintetizálni.

A zseniális dob- és billentyűtémák, valamint a ritmusgitárok és énekdallamok jelentik számomra a lemez erősségét, azaz leltár szerint majdnem minden. A dalokban legalább 20 év metaltörténelme van szépen és egységesen, saját képre formálva összefoglalva. Kötekedni viszont fogok, mert kell, bár a gondom vélhetően 100 ember közül egyet sem fog zavarni, de velem szívtatok. A gitárszólók zöme kötelező módon van letudva, nem igazán érzem rajtuk a gondos és megformált törődést, pedig ezek a nagyszerű dalok szerintem megérdemelték volna. De mondom, ezt a többség nem fogja meghallani, sőt ha valaki direkt erre figyelve hallgatja meg, akkor sem fogja érteni, hogy miről ugat ez a kretén, merthogy kurva jók, egytől egyig. Összességében viszont csak gratulálni tudok, megérdemlitek.

Túrisas