Kiadó:
Frontiers

Honlap:
www.jeffscottsoto.com

Ki mint W.E.T. úgy arat! A zenekar megW.E.T.ette lábát a rock-birodalomban 2009-es albumával, és most, 2013-ban W.E.T.ték a bátorságot, hogy továbblépve, köW.E.T.kező albumukkal a zseniális első lemezt túlszárnyalva olyan produkciót hozzanak létre, amely méltán esélyes az év melodikus rocklemeze címre, így most neW.E.T.ve learathatják a babérokat.

A W.E.T. mint tudjuk, egy mozaikszó a tagok zenekarainak kezdőbetűiből. Robert Säll nagyon tudja a David Paich-féle Toto stílust és ezt kamatoztatja itt is, ahogy zenekarában, a Work Of Art-ban is. Erik Martensson nagyon otthon van abban az aréna rockban, amit a Harem Scarem az első lemezein képviselt, s amit az Eclipse átörökített a XXI. századra. És Jeff Scott Soto nagyon tud énekelni, ahogy azt bizonyította szólóban és a Talismanban egyaránt. Sajnálatos, hogy a Talisman pályafutása éppen akkor ért véget, amikor a W.E.T.-é elkezdődött. Marcel Jacob tragikus halála előtti utolsó szereplése éppen a W.E.T. bemutatkozó klipjében való szereplése volt.

Míg a 2009-es albumon az Eclipse házi költője, Mikael Persson "köW.E.T.te el" a szövegeket, most maga JSS tört írói babérokra, mindeközben a zene a másik két tag (bár inkább Martensson dominál) közös munkája.

Az első lemez borítója a formáció nevéhez igazodva a liquiditást szimbolizálta (nem a likviditást, azzal az eladási adatok alapján semmi problémája nem lehet a zenekarnak!). Az új album artisztikája a tüzet W.E.T.te célba, mégpedig az elcsépelt (utoljára a Gotthard által ellőtt) főnixmadár utalással. Őszintén szólva számomra ez a lemez legelW.E.T.éltebb pontja. Nem értem a koncepciót sem. Manapság már nem természetes, ha valaki évente ad ki új anyagot, mint régen, úgyhogy a négy év utáni "feltámadás" gondolatvilágával nem tudok mit kezdeni. (Ezen az alapon a Rush vagy Deep Purple is készíthetne minden albumához egy főnix grafika terW.E.T., olyan ritkán adnak ki az új évezredben stúdiólemezt.) Érdekes egyébként, hogy míg az angolszász zenekarok 4-5 évente küszködnek ki magukból egy albumot, ezek a skandinávok csak ontják magukból a több albumnyi slágert, nem várva egy éW.E.T. se, mint annak idején Dieter Bohlen. Erik Martensson tavaly készített egy remek lemezt saját csapatával, amit Tartuffe az egekig magasztalt, majd írt egy másik albumot Jimi Jamisonnak, ami bekerült az év végi Top 15-ömbe "az év legjobb AOR albuma" lábjegyzettel, és pár hónapra rá itt ez a lemez, ami még a tavalyi Soto albumot is kenterbe veri.

Előferdülhet az is (a Sotoval készített interjú inkább erre utal), hogy ez a "főnixként újjászületés" koncepció és a "Fel! Támadás!" cím arra próbálja köW.E.T.kezetesen rávezetni a gyanútlan hallgatót, hogy míg az első anyag egy egyszeri projektnek indult, most már egységes csapatként tértek vissza, hogy porrá zúzzák a rock arénában a többi gladiátort. Csak azt nem tudom, mennyire lehet komolyan venni ezt a próbálkozást, ha az Eclipse zenészeivel (Robban Back: dobok, Magnus Henriksson: gitár) kiegészült csapat turnéra indul, "Tesco-gazdaságos" megoldással az Eclipse előzenekaraként? Nos, legfeljebb az történik, mint amikor a Gotthard "kvázi előzenekarként" (hivatalosan co-headliner tour volt) lemosta a Tony Martin Band-et a színpadról.

A "Walk Away" egy Journey-ízű AOR-remekmű, óriási vokálokkal és egy rövid, velős, de Schenkeresen egyszerre dallamos és technikás gitárszólóval, már most klasszikus! (Van, aki Magnus Henriksson technikáját Noruméhoz hasonlítja, de ha figyelembe veszem, hogy Norumnak nyilatkozatai alapján Schenker a példaképe, akkor egyikünk sem lőtt nagyon mellé.) A "Learn To Live Again"-ben pedig egyenesen arra W.E.T.emedtek, amit az első lemezen nem mertek meglépni: hallhatunk egy Martensson-Soto duettet. És bár nem kétséges, hogy a két versenyző nincs egy súlycsoportban, Martensson egyáltalán nem vall szégyent. Legalábbis nem kell K.O.-val elkullognia a dal után.

A címadó "Rise Up" hasonlít leginkább az előző lemez slágerére, a "One Love"-ra, kicsit lazább szerkezetű, mint társai. A "The Moment" meg olyan, mint amilyen egy Journey-sláger lett volna, ha Soto marad az énekesük 2006 után. A "Fasírt-szagú" "Bad Boy" után már azon sem csodálkoztam volna, ha a '80-as évek aréna rockjának teljes menüje megjelenne az étlapon, de valahogy csak ez a "Bon Józsi Utazása" feeling dominál az albumon. És a korszak nagy dalszerző-producereinek szelleme is ott lebeg a dalok felett. Gondolok itt Desmond Childra, vagy Robert John "Mutt" Lange-ra.

A "Broken Wings" kísérete igen erős Bruce Springsteen utánérzés (Born In The U.S.A.), ettől eltekintve remek "headbangelős" dal, azt W.E.T.tem észre, hogy hallgatása közben Gábor létemre "bólogató János" lett belőlem. A két ballada ("Love Heals" és "Still Believe In Us") viszont nem érintett meg különösebben, hiába próbáltak Journey-sen szenvedélyesek lenni, inkább csak szenvelgősre sikeredtek ezek az eposzok.

Talán csak egy hibája van a lemeznek: szinte már túl sok. A dallamok, a vokálok, a hangszerelési ötletek ilyen szintű összezsúfolása azt eredményezi, hogy a végére szinte elfáradok. Ahogy Tartuffe egy korábbi kritikájában írta, néha hatásosabb, ha egy kicsit szellősebb a muzsika. Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy ezzel az anyaggal még több új híW.E.T. szereznek maguknak.

CsiGabiGa