Kiadó:
Island Def Jam

Honlap:
www.bonjovi.com

Bon Jovi barátomat nem kell bemutatni senkinek. Még a főiskolán ismerkedtünk meg, amikor befutott a "Runaway" című slágerével. Én persze rohantam a helyi lemezboltoshoz, ahol a törött kis Polskimat elcseréltem a Bon Jovi első lemezére (meg még pár másikra). Rongyosra hallgattam azt a lemezt, és a "Shot Through The Heart" még inkább elmélyítette ezt a barátságot. Amikor már 7800 Fahrenheit-en izzott a kapcsolatunk és a rockszikla is megolvadt körülöttünk, akkor jött egy Desmond Child nevű producer és elsütött egy már másnál megbukott poént ("If You Were A Woman And I Was A Man" - Bonnie Tyler), amiből Bon Jovi egy új szöveggel és kicsit dögösebb hangszereléssel toplista vezető dalt csinált ("You Give Love A Bad Name").

New Jersey-ben még együtt üvöltöttük, hogy "Born To Be My Baby", de aztán egyre ritkábban találkoztunk. Mégis mindig számíthattunk egymásra. Én feltétel nélkül megvettem a lemezeit, ő pedig holtbiztosan szállított egy-két olyan slágert, ami életben tartotta a barátságunkat. A "Keep The Faith" címadó dala és az "I'll Sleep When I'm Dead" is megmozdított bennem valamit. És akkor végre élőben is találkozhattunk, az MTK pályán egy koncerten. Ez volt ismeretségünk csúcspontja. Aztán eljöttek a keserves napok a "These Days" albummal. Gyenge nóták, stílusváltás, néminemű el-grandzs-osodás, csak a bónusz lemez miatt vettem meg az albumot. Az a bónusz anyag adta vissza a hitemet! Jon Bon Jovi Simon & Garfunkelt és Boomtown Rats-feldolgozást énekel zseniálisan ("Mrs. Robinson" és "I Don't Like Mondays"), Tico Torres mély baritonján elbúgja a "Crazy"-t Patsy Cline-tól, David Bryan (született Rashbaum) elnyomja a Rolling Stones klasszikusát (Tumblin' Dice), végül Richie Sambora az ő nyers hangjával ad új értelmet a "Heaven Help Us" című Stevie Wonder slágernek. Biztos vagyok benne, hogy tízszer többet volt a lejátszómban, mint a lemez, amelynek ez csak a "melléklete" volt.

A Crush / Bounce / Have A Nice Day hármas az "It's My Life"-fal indítva új értelmet adott barátságunknak. Emlékszem, amikor először leadták a rádióban, félre kellett állnom a kocsival, annyira megrendített, hogy 14 év után ismét egy "Livin' On A Prayer"-rel egyenértékű klasszikust hallhatok tőle. Persze a fénykor már nem tért vissza, de kellemes órákat töltöttünk újra együtt. Aztán Bon Jovi bekattant. Azt találta ki, hogy Amerikában mennyivel népszerűbb lehetne, ha egy kis country-t vegyítene a zenéjébe. (Ez valószínűleg a "Who Says You Can't Go Home" country verziójának sikere miatt fordulhatott meg az elméjében. Szerencsére az a verzió csak bónuszként került rá a "Legyen Jó Napod" lemezre, így nem rontotta el teljesen a címbéli jókívánságot.)

Nos, hát "Lost Highway". Elveszett országúton elveszett barátságok száguldanak egymás mellett párhuzamosan. És ezek a párhuzamosok a végtelenben sem fognak találkozni. Ezt éreztem akkoriban, és Bon Jovi számításai sem váltak be, mert felére csökkentek az eladásai az előző albumhoz képest. Ez a durva váltás új rajongókat nem nagyon hozott, de a régiekből sokat veszített. A "The Circle" ezért visszakanyarodott a jól bevált "Born To be My Baby" recepthez, és én újra örömmel öleltem keblemre.

De az új lemezzel nem tudok mit kezdeni. Bon Jovi új stílust kreált. Mintha a felvett teljes albumot lelassították volna és úgy vésték volna kőbe (akarom mondani: polikarbonátba). Még a "slágerszám"-nak kikiáltott "Because We Can" is olyan, mintha egy megfáradt dobos lanyhuló ütemére egy paralízises gitáriskolás nebuló játszaná rá a szólót, és ezt nem tudja ellentételezni az igazi Bon Jovis vokállal előadott gyermekrigmus-szerű refrén sem.

A többit meg borítsa jótékony félhomály. Már megszokhattam, hogy az utóbbi években nem sikerült csak 2-3 nótányi időre felkelteni az érdeklődésemet, de ez a lemezenként 10-15 perc elegendő volt arra, hogy a barátságunk megmaradjon, ha csak takaréklángon is. Ám ezt az anyagot már vagy ötödször hallgatom, és nem találok fogódzót, amibe kapaszkodva megérthetném a koncepciót és élvezhetném a muzsikát. Csak nézek ki a fejemből és kérdem a lemez címét visszhangozva: Most mi van?

Sambora nyilatkozata szerint "különböző stílusbeli elemeket válogattak össze" az albumra. Nos, én ezt úgy fogalmaztam volna, hogy az előző évekből "megmaradt" dalok gyűjteménye ez a lemez. Ez magyarázhatja a koncepciótlanságot és a dalok gyenge színvonalát. Hagyjuk a "Wanted Dead Or Alive"-ot, azt úgysem lehet überelni, de egy "Always" kaliberű balladát sem tudtak írni már vagy húsz éve, most is csak amolyan "Diamond Ring" vagy "Bitter Wine" stílusú nyavalygásokat kapunk, mint az emlegetett (és nem pozitív példaként) "These Days" albumon (pl: Room At The End Of The World). Még a gyorsabb (mert gyorsról az említett mesterségesen lelassított tempó miatt nem beszélhetünk) nóták közül a leghallgathatóbb a címadó dal, bár nekem kicsit "Lost Highway" ízű, de szerencsére a hegedűt most elhagyták, csak a szintivel tesznek alá nemi kis vonós hátteret. Aztán van a "That's What The Water Made Me", meg a vége felé a "Beautiful World", de tönkreteszi mindet ez az egy hangot pengető minimalista gitározás, amely az idegeimre megy. Nem igaz, hogy nincs egy tisztességes gitárszólója az egész lemezen Samborának!

A kubista jellegű borító minimális verbális tartalommal büszkélkedhet, a szerzőkön és a producereken kívül semmit sem tüntet fel, ami számomra megint csak egy agyrém. Még a zenészek neve sem szerepel a lemezen! Pedig ha abból indulunk ki, hogy a zenekar tagjait a rajongók már úgyis ismerik, legalább azt a Hugh McDonaldot illett volna megemlíteni, aki legrégebben zenél együtt Jon Bon Jovival, (már a "Runaway" kislemezen is közreműködött, amelynek sikere kapcsán hoztak létre egy zenekart Jon köré, s csak ekkor került képbe Richie Sambora meg a többiek) de egyetlen lemezen sem szerepel, mint a banda tagja. Pedig a magyar származású Alec John Such (eredetileg Szűcs) távozása óta, lassan húsz éve bazsevál újra együtt folyamatosan a legénységgel.

A "Lost Highway"-nél azt mondtam: itt a vége a barátságunknak, ennél mélyebbre már nem süllyedhet Bon Jovi, mint hogy LeAnn Rimes-szal énekel duettet. Aztán később mégis megbocsátottam neki és megvettem a lemezt (igaz, csak a Tour edition bónusz koncertlemeze miatt), de most megint azt mondom: Itt a vége, fuss el véle! Aztán talán majd egy év múlva megveszek valami "turbó edisönt", ahol eredeti sebességükön játsszák el a dalokat.

CsiGabiGa