Egy ilyen szombat esti kiruccanás azért meglepő egy heavy-thrash-prog-glam metalostól (a legalja, nem igaz?), ha jól sejtem. Bár ismerve az Amaranthe iránti ferde vonzalmamat, talán már semmi sem lep meg benneteket. Szóval amolyan névnapi ajándékként vittem el a kisebbik lányomat erre a koncertre, gondolván, hogy végre itt egy zenekar, amit én is szeretek és amin keresztül megmutathatom neki, milyen is az igényes popzene. Hátha felnyitom kicsit a szemét (ha már a rockzenét nem tudom megszerettetni vele), mert azoknak a borzalmaknak, amiket manapság a fiatalok hallgatnak, sok köze a minőséghez nincsen. És azért csak amolyan, mert kapott természetesen "rendes" ajándékot is, aminek ő örült és nem apu.

Nemrég puffogtam egy kommentben, hogy "az én időmben" még olyan előadók is felkerültek a slágerlistákra, mint mondjuk Sting, a Mezzoforte, vagy a Men At Work. Nem is kapott volna Adele akkoriban 30 Grammyt és Oscart, mert sikerült neki összekalapálnia egy hallgatható poplemezt – az, hogy a szórakoztatás magas színvonallal párosult, ezelőtt 20 évvel még nem számított unikumnak. Ezt a felsorolást egész nyugodtan folytathatom a Vaya Con Diossal, hiszen a jazzt, cigány- és latin zenét, francia sanzonokat, bluest és popot zseniálisan ötvöző csapat ennek az axiómának az egyik legszebb megtestesítője. Hihetetlenül igényes és egyben könnyen befogadható is a muzsikájuk, igazi világzenéről van szó, pedig ez a fogalom talán még nem is létezett akkoriban. Bizonyára nem véletlen, hogy egy ilyen fúzió éppen a multi-kulturális, soknyelvű, sok nemzetiségű Belgiumból indult hódító útjára.

Az élő felállásból kiderült azért gyorsan, hogy a slágerlisták és a pop, mint kategória inkább csak amolyan szerencsés véletlenek a banda életében, ők sokkal inkább tartják magukat (ma már mindenképpen) egy smooth-jazz zenekarnak, valószínűleg. Nagybőgő, seprűvel simogató jazz-dobos, trombita, zongora és hegedű. Na meg színes-bőrű vokálosok és akusztikus gitár (nagy ritkán azért előkerült a Fender is). A zenészek természetesen mindannyian vérprofik, az előadás visszafogottan is virtuóz. Kiszámított, felépített minden egyes hang és mozdulat, még az "improvizációk" is. Elmúltam 60 éves, mondja Dani Klein - akinek ugyan nincs hatalmas hangterjedelme (főleg manapság), de az egyik legszexibb hang birtokosa még most is -, már megengedhetem magamnak, hogy leüljek. Ja, ha nem említettem volna, ez a csapat búcsúkoncert-körútja, már ha ilyesminek mostanság hinni lehet (esetükben én elhiszem).

Ennek szellemében folyt a kultúr-est, komótosan, kimérten, picit talán túl komolyan is. Rocker szemmel voltak más furcsaságok is aznap este az arénában: az ülősre átalakított dühöngő (ilyen muzsikát ülve, könyörgöm...), a kivetítők vicces mérete (gazdagéknál kétszer ekkora a plazma a nappaliban, esküszöm), a hangerő pedig itthon is nagyobb tévézés közben – talán máshol kisebb helyeken léptek fel, arra volt belőve a cucc? A világítás viszont nagyon profin működött és a ráadásban azért – némi noszogatásnak engedve – felpattant a helyéről a nézősereg is. Naná, a "Nah Neh Nah"-ra azért még náluk is elvárás feladni az intellektuelhez méltó odafigyelést a "művészi" produkcióra és megengedett átcsapni önfeledt bulizásba. Apróságoknak pedig mi sem hagytuk elrontani a kedvünket, összességében nagyon is élveztük a tegnap esti produkciót. És bár kétlem, hogy Hanna lányomat sikerült átszoktatnom Demi Lovatóról Vaya Con Diosra, azért megtettünk egy komoly lépest a felvilágosítása érdekében.

Kotta