Amikor 2009-ben a G-Jam szerényen elpostázta Mátészalkáról az "On The Road Again" című első lemezét a Rockinformnak és az akkori főszerkesztő bölcs előrelátásának köszönhetően az nálam landolt, két dologban voltam biztos a meghallgatás után. (1) Mihamarabb "teríteni" kell az anyagot, minden kapcsolatot és ismeretséget mozgósítani kell, hogy kitudódjon; ez az öt kitűnő muzsikus nem szarral gurít ott Szabolcsban, sőt minden túlzás nélkül világszínvonallal van dolgunk. (2) Amennyiben ez sikerül, és ha Király "Pitta" István nem tereli be félelmében a zenekart egy kamrába, ahol magukra zárják az ajtót és lenyeli a kulcsot, akkor nem maradhat visszhang nélkül sokáig a ténykedésük, még egy olyan torz és elkurvult világban sem, ahol a médiafelületeket és a közvéleményt nem a minőség, hanem olyan hírek érdeklik, hogy pl. VV Lajos megint az ujjára b@szott kalapáccsal, de nem adja fel a reményt, hogy nyári szezon elejére már dj legyen.

Így is lett. VV Lajos mielőtt örök feledésbe merült, feltehetően még kiadott egy lemezt, amit a saját anyja sem vett meg, Pitta ellenben egyre több embert ért el és érintett meg instrumentális dalaival. Ismeretlen emberek jeleztek vissza innen-onnan az országból, hogy hálásak a művészetéért, sőt volt olyan is, akinek a gyász fájdalmát tette elviselhetőbbé és ezért mondott torokszorító levélben köszönetet… Nincs ebben semmi pátosz és túlzás sem. Egyszerűen ez a helyzet. A G-Jam olyat tud, amit az országban rajtuk kívül senki. Úgy és annyi érzéssel játszanak instrumentális gitármuzsikát, hogy akinek nem teljesen deformált és torz a lelke, az rajtuk keresztül töltekezhet, megerősödhet, de igen, ha sebzett, akár gyógyulhat is.

A harmadik lemez az előzetes hírek szerint az eddigi legváltozatosabbra sikerült, ami valóban igaz is. Gitárosok esetében nem ritka, hogy a kezdetben zabolátlan és virtuóz játék szép lassan elmarad és ilyenkor azt szokták mondani, hogy révbe ért és letisztult a művész. No, itt éppen fordítva történik a dolog. Tisztulni ugyan tisztul a Pitta, már-már majdnem hófehér a szentem, de hogy ennyire nem pörkölt még oda a megelőző két lemezen, az is biztos. A nyitó "Breaking News" kezdőfutama olyan erővel keveri le miheztartás végett az első pofont, mint anno a kétméteres keleti szörnyeteg, Nyikolaj Szergejevics Valujev. De ahogy a rettenetes fizimiskával bíró Valuev is, úgy a "Breaking News" is belülről már csupa báj és derű. Minden hang ott és úgy sorakozik, ahogy a legtöbb gitáros szeretné legmerészebb álmaiban.

Pittának, a csodálatos zenekarnak, Nagy Ádámnak (Roy és Ádám) és vendég Marciknak (Pfeff Márton - basszusgitár, Mits Márton - szaxofon) köszönhetően az egész lemez egy igazi jutalomjáték. Ha Nagy Ádámmal szól a "Chicken Blues", akkor magunk is ott kapirgálunk a tyúkudvarban, hogy minden egyes hangra nyakból hirtelen rámozduljunk, nehogy más vigye el előlünk. Ha a "Hotel Paradiso"-ban lazulunk, akkor egyszeriben forróvérű latinokká válunk (hogy ez az én adottságaimmal hogy sikerül nekem minden egyes hallgatás után, egyszerűen nem is értem...). És örülünk és sírunk és töltekezünk és gyógyulunk ha kell, ezúttal is, egy teljes lemezhosszig.

A hazai gitáros szakma egyik legelismertebb és szakmailag kérlelhetetlenül, már-már hírhedten túl szigorú jelese az alábbi gondolatokat írta ki az üzenőfalára a lemez meghallgatása után:

"Ilyen gitározás nincs is
- Zseniál
- Ilyen kifejező gitárjátéka világviszonylatban is legfeljebb csak Steve Vai-nak van
- Pittának világsztárnak kéne lennie már rég
- A hazai instrumentális rock gitározás királya
- Mindenkinek ismernie kéne!!!"

Röviden ennyi, igen.

Túrisas