Burning Rain: Epic Obsession (2013)

burning_rain_epic_obsession.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
www.burningrain.net

Miközben alig hiszem, hogy Doug Aldrich (Whitesnake, Dio, etc.) ezen az oldalon bemutatsára szorulna, az általa 1998-ban alapított hard rock banda, a Burning Rain már lényegesen kevesebb olvasónak lehet ismerős - ha egyáltalán. Az együttes két lemez gyors megjelentetése után (Burning Rain - 1999, Pleasure To Burn - 2000) hosszú időre hibernálódott, hogy idén újra aktivizálja magát. A fölfogás mit sem változott, továbbra is nyomják a klasszikus hard rock muzsikát, fittyet hányva minden trendnek, elvárásnak és kereskedelmi megfontolásnak. Talán csak a hangzás javult a korábbi albumokhoz képest, bár érezhetően igyekeztek egy kicsit retrósra keverni az anyagot (ez főleg a dobokon érződik).

Ha a Burning Raint hallgatom, mindig az idén éppen 20 éves Coverdale/Page lemez jut eszembe, amiről a Shockmagazin nem is oly régen közölt egy retrospektív írást (itt). Itt van nekünk ugyanis az újkori Whitesnake lapátkezű és varázsujjú gitárosa, valamint Kieth St. John (Medicine Wheel), akinek hangja és énekstílusa egyszerre idézi meg David Coverdale-t és Robert Plantet. A Burning Rain persze valamivel tökösebb, de az áthallások (akár számcímek szintjén, lásd pl. "Our Time Is Gonna Come") elég egyértelműek. Érdekes módon, nekem éppen azok a nóták tetszenek, ahol a Led Zeppelin/Whitesnake örökséget nyíltabban, minden fölösleges szemérem nélkül vállalják föl. De igen megkedveltem a "Heaven Gets Me By" című dalt is, amiről először azt hittem, hogy egy klasszikus Winger albumról maradt le még annak idején.

A Burning Rain nem az új rocker-metálos generáció kenyere, az tuti, hacsak egyik-másik fiatal nem volt kénytelen gyermekként apu lemezgyűjteményét újra és újra végighallgatni vagy magzati állapotban nem fertőzte meg valami retró-vírus. Mint afféle rocker matuzsálem, én mindig élvezettel hallgatom az ilyen igényes, múltba merengő, klasszikusokból építkező muzsikákat. Hiányolom ugyan az ütős, ragadós dallamokat (mint pl. a bónuszként földolgozott "Kashmir"-ban), de Aldrich szólói végül mindig kárpótolnak.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika