Kiadó:
Charlemagne Productions Ltd.

Honlap:
www.charlemagneproductions.org

Milyen az, mikor Drakula dalra fakad? Hát véresen komoly! Mert ha nem az lenne, rosszul sikerült viccre gyanakodnék a Rhapsody által zeneköntösbe öltöztetett színész-legenda, a Hammer filmek örökös vérszívója, Christopher Lee próbálkozását hallgatva. Oké, értem én, hogy az angol úriembernek valószínűleg esze ágában sincs a Manowar, vagy a Rhapsody babérjaira törni, de az évtizedek során azért csak kialakulhatott némi fogalma a művészi minőségről, főleg annak fényében, hogy sokoldalúsága korábban zenei téren is nyilvánvalónak bizonyult: a valamikor énekesi tanulmányokat is folytatott Lee több filmben is bizonyította, hogy a színészet mellett az éneklés sincs ellenére. A fiatalabbak által Dooku grófként és Sarumánként, az én korosztályomnak a félszemű Rochefortként, illetve a James Bond filmek aranypisztolyos főgonoszaként ismert kultsztár azonban valószínűleg megfertőződött a Rhapsodyval történt közös munka során a metállal – lehet, hogy Lione egy igazi metál vámpír? –, így összeállva pár tehetséges iparossal úgy gondolta, egyik kedvenc hobbijának élve elszórakoztatja kicsit magát. Mert minket semmiképp sem. (Bár a lemez 2010-ben kiadott első része olyannyira sikeres lett, hogy még díjat is nyert, melyet maga a másik fémkirály, Iommi adott át az idős művésznek.) A valóban csodás orgánummal megáldott úriember ugyanis túllépett a 90. életévén, ami nem csak látszik, hanem sajnos hallatszik is, és ha valamikor ügyes énekes is volt, ma már ennek nyoma sincs. A Manowar és az epikus heavy metal sablonokból vett, heroikusnak próbált énektémákra ugyan rádörmögi a magáét – néha egy tényleg jó, VALÓDI énekes is kisegíti –, ám inkább szavalás ez, mintsem klasszikus értelemben vett éneklés, ráadásul a sok hamis hang miatt olyan fürdőszoba-feelingje van a dolognak, amit még Zámbó Kritsztián sem produkált tehetségkutatói Canossa-járása során.

A kikerült anyag ráadásul annyira rosszul lett keverve, mintha maga Malmsteen állt volna a keverőpultok mögé, csak itt még a gitárok sem hallatszanak ki a zajos masszából, amit instrumentális kíséretnek szántak. De talán még ezt is elnézném Lee-nek – hiába, csak egy filmlegendáról van szó –, ha a dalok jók lennének, ám azok színvonalukban ott vannak, ahol az ének: kínosan csörömpölő, egymásra hányt klisék, melyeket maga Drakula sem tudna életre fakasztani, már ha a vámpírrá vált embereket élőnek lehet nevezni. Oké, azt beismerem, hogy valamiben sikerült a Manowart és a Rhapsodyt utolérni: a sejtelmesnek szánt szövegelés mennyiségében, bár komolyan, minden irónia nélkül mondom, az idős művész mesélése még mindig ezerszer jobban élvezhető annál, mint mikor dalra fakad. És azt hiszem, ezzel elmondtam mindent. Sajnálom, hogy minden tiszteletem ellenére annyira gagyinak érzem a lemezt, mint fotómontázsos borítójának giccses szörnyűségét, és legszívesebben elkiáltanám magam, hogy a metál ellenségeinek vére folyjék patakokban – Drakula örömére –, de ők legfeljebb csak megsüketülni tudnának ennyi borzalomtól és nem meghalni. Ezúttal tehát a metál szeretőit kérném fel, hogy hagyják el a termet, mert ez most nem mozi, hanem maga a szörnyű valóság.

Garael