Kiadó:
Escape Music

Ha Elvis Presley mintájára indítanának Lou Gramm hasonmásversenyt, nem is tudom, ki lenne a befutó. A Foreigner új énekese, Kelly Hansen biztos nem. Ő inkább a szélesszájú béka versenyen lenne dobogós Steven Tylerrel holtversenyben. De maga Lou Gramm is elvérezne már a selejtezőkön, mert az agytumor kioperálása után felszedett plusz 50 kilójával már nem is hasonlít régi önmagára. Philip Bardowell meg leginkább a "Bódigyuszti" hasonmások között számíthatna előkelő helyezésre. Na de a hangja! Játsszunk inkább Voice-ot! Az most népszerű. Háttal az előadónak tuti Bardowellt választanám ki Lou Grammként.

A Foreigner tetszhalott állapota alatt (meg azóta is) voltak próbálkozások a "külföldi érzés" (vagy ha úgy tetszik: Foreigner feeling) újjáélesztésére, de a feelingből többnyire csak filling lett. Ott van mindjárt Lou Gramm, aki egyenesen családi konzorciumot hozott létre e célból: testvérei Ben Gramm a dobos, Richard Gramm a gitáros, a '87-es "Ready Or Not" lemezre még apját, Ben Grammatico Sr-t is benyomta egy trombitaszóló erejéig (de jó, hogy nem szaxiszólót kellett írnom, egy világ omlott volna össze bennem), és a 2009-es lemezen apuci piciny gyermekei, Joe & Natalie Grammatico is hangot kaptak egy nótában. Ennek ellenére ez az album is csalódás volt, pedig még a régi nagy sláger ikertestvérét is megírta "Single Vision" címmel.

Aztán ott van Bruce Turgon, aki Lou Gramm régi barátja volt, már a Foreigner előtt együtt zenéltek a felejthető Black Sheep formációban, de a '80-as évekbeli szólólemezein is basszusgitározott, és a dalok nagy részét együtt írta Louval, még a Vivian Campbell-lel létrehozott zseniális Shadow King formációban is. Ez Mick Jonesnak is bejött, úgyhogy az újjáalakulás után a Mr. Moonlight lemezen már Bruce nyomta a mélyeket a Foreignerben, és a Billboard Hot 100-at is megjárt "Until The End Of Time" társszerzőjeként beírta magát a rocktörténelembe. Bruce tehát úgy érezhette, eleget tud "külföldiül" ahhoz, hogy megírja Foreigner ízű szólólemezét, melyen szinte mindent maga játszott fel, és énekesnek kit szerződtetett? Saját magát! Lett is belőle bukta. Így a következő lemezére, melyet Places Of Power néven jegyzett, már Philip Bardowellt hívta el, akinek hangja félelmetesen hasonlít a fiatal Lou Grammre. Mégis megbukott az a formáció is. Hiába volt ott minden nótában a Foreigner szelleme, csak nem akart kiszabadulni abból a fránya palackból. Hiányzott az az icipici kis plusz: az öreg róka, Mick Jones zsenialitása.

Aztán ugyanabban az évben Mick Jones megcsinálta az új Foreigner lemezt és minden egyéb próbálkozás okafogyottá vált. Kelly Hansennel sikerült a Foreignert egy magasabb szintre emelni, és az "In Pieces" vagy a "When It Comes To Love" dalokkal rávert egy kört régi önmagára, még ha azt a '80-as évekbeli népszerűséget nem is lehetett visszahozni 25 évvel később. (A fájón elmaradt budapesti koncertek listáján a Michael Schenker Group mögött a Foreigner áll második helyen nálam.)

Amikor Garael kb. 2 hónappal ezelőtt felhívta igen tisztelt figyelmemet az új N.O.W. lemezre, legyintettem rá. Az előző egyetlen pozitívuma is csak annyi volt, Bardowell énekel benne. Gyenge Unruly Child koppintás. Pedig ez az oldal szereti a dél-amerikai muzsikosakat bemutatni! Így hát, amikor már annyira ellepett a munka, hogy mindegy volt mi, csak szóljon a fejemben, betettem az új N.O.W. lemezt. És leesett az állam. A brazil basszusgitáros, Alec Mendonca megcsinálta! Megírta a Philip hangjára legjobban illő zenét, a színtiszta Foreignert. Hagyta a fenébe az unalmas AOR kliséket és egyszerűen ellopta Mick Jones zeneszerzői pennáját (talán azért él a kis kopasz 2009 óta kizárólag újrakevert, újra felvett vagy akusztikusan áthangszerelt válogatásokból). Ráadásul Alec szerződtetett egy fiatal gitárost, Juno Moraest, aki a malmsteeni neoklasszikus futamok mestere, így olyan szólókat játszik a dalokban, amilyeneket a nagy öreg talán még következő életében sem fog.

A balladák (szerencsére nem sok van) gyönyörűen ívelő dallamokkal szárnyalnak, melyekhez Bardowell hangjának minden árnyalatát hozzáteszi az érzelmestől az ércesig. A Jean Reno film ihlette "Leon's Going Soft"-ban még egy apró fullánkot (Sting) is belevarázsol a hangulatba. Mendonca pedig óriási vokálokat írt a refrének mögé, amelyek feléneklésében Matti Alfonzetti is segédkezett.

Két dalhoz még a szaxofont is előkerítették sürgősen egy sarokból, hogy meglegyen az Urgent-rajongók öröme is. Az már szerkesztési hiba volt, hogy ezt a két dalt egymás után helyezték el ("Mary-Ann" és "Tonight Is The Night"). A vége felé kicsit belefáradtak a fiúk, ezért is fordulhatott elő olyan tévesztés, hogy Foreigner helyett Styxet kezdtek el játszani ("Cassie's Dream"), de összességében nagyon jól eltalált zene ez. Ha nem is klasszikus, de a fiatal gitáros közreműködésének hála neoklasszikus Foreigner album született. A dobos, Lars Chriss keverte az anyagot, szerintem jóval dinamikusabbra, mint az előzőt a "nagy" Martin Kronlund.

Basszus, a Danger Angel után most másodszor dobtam félre egy albumot, mert nem tetszett az előző. Ilyen hibát többet nem követek el, mert mindenkinek meg kell adni azt a bizonyos második esélyt. És a brazil fiúk ezúttal éltek vele.

CsiGabiGa