Kiadó:
Scarlet Records

Honlap:
www.dark-moor.com

A spanyol Dark Moor a bánatba merevedett gótikus female metál giccses-habos, hispán derűvel felvázolt operett változata, ahol szimfonikus zenekar segít  húzni a talpalávalót Mágnás Miskának. Mindezt olyan derűvel, amitől az ember kénytelen jókedvre derülni, holott a hivatalos ítészek szerint inkább hangosan kellene zokogni az értékgyalázás ilyen mérvű szemtelenségén, esetleg "puzséri gerjedelemmel" dörögni: mi ez a fékevesztett alpáriság?

Nem, kérem, én nem vagyok hivatalos ítész, hogy megmondjam nektek, mi az, aminek tetszeni kell, és mi, aminek hallatán illik otthagyni a termet – vagy elszórt tapssal, kényszeredett mosollyal bólogatni. Nem, én azok közé tartozok, akik felvállalják, ha hatnak rájuk a tömegnek szánt hatásvadász eszközök, hiába, ilyennek is kell lenni, mert akkor kihez viszonyítva lehetsz az ízlés bajnoka? Felvállalom, legyek a kritikaírók Beethovenje – nem a tehetség, hanem a süketség miatt –, de a Dark Moor jelenlegi lemezén már én sem tudok elszórakozni, mivel a modorosság és a giccs annyira eluralkodott a spanyolok kezdeti szimfonikus, euro-power alapokon nyugvó metálján, hogy képesek voltak Sinatra "My Way" című örökzöldjét kissé átdolgozni, és saját szerzeményként tálalva megakasztani az ember torkában a levegőt. Nem is igen nevezném hát metálnak az "Ars Musicá"-t, hanem gitárral kísért popnak, ahol a klasszikusok diszkóritmusban stílusa szólal meg, csak az összetevőből a diszkót a gitár és a dob rockosnak szánt együttese váltja fel, a klasszikusokat meg semmi. Ettől függetlenül a felhangzó melódiák élvezhetőek, már aki szereti mondjuk Bizet Carmenjét rockritmusban hallgatni – én nem –, vagy a már említett Sinatrát, aki úgy látszik, univerzális tehetség volt, hiszen munkásságát már sokadik alkalommal hallom vissza metál zenészek tolmácsolásában.

Két szempontból tartom mégis vakvágánynak ezt az utat: egyrészt az énekes, Alfred Romeo hiába próbálja Lione operás frazírjait hozni, hiányzik hozzá az elegendő tehetség – mert ha lúd, legyen kövér, és ide bizony akkor ilyen alapon az a frontember kell, aki képes a pátoszba belefulladni, majd Főnixként újjászületni, hogy a következő pillanatban bokacsattogtatva csárdást járjon, a nevében releváns énekes azonban csak bukdácsol, legfeljebb bukfencet vet, azt is hátrafelé…

A másik: a stílus ordít a neoklasszikus gitárszólókért, amúgy Luca Turillisan, és nem értem, hogy miért kell a hatodik számig várni, míg valami hasonló felcsendül. Ja, hogy nem elegendő hozzá a gitárosok felkészültsége? Kérem, akkor nem kell erőltetni a dolgot. Ráadásul, ha azt érezném, hogy a fiúk sem a stílust, sem magukat nem veszik komolyan, betudnám egy jól sikerült poénnak, itt azonban a korábbi jellegzetes jókedv helyére a tükör előtti pózolások komolysága ugrott, ahogy a zenekar színvonala a béka segge alá. Hiába hát a néhány valóban fülbemászó dallam, az egész annyira művi, és ódivatú, hogy mindjárt előveszem deli két pisztolyom, és Csínom Palkót küldöm velük Romeóékat megfenyegetni. De lehet, hogy inkább Csínom Jankót, hátha a következő lemezre észhez tér a csapat, és módosít ezen a förtelmes irányvonalon.

Garael