Kiadó:
Metal Blade

Honlap:
myspace.com/bloodceremony

Az én korosztályom – negyvenen túl – nyugodtan legyinthetne az egész retro-hullámra, a mindent megéltek talmi elit-tudatával, melynek öregasszonyos manifesztációján – "ehhh, ezek a mai fiatalok", esetleg "az én időmben bezzeg másként volt" – gyermekkorunkban olyan jót tudtunk röhögni, éppen ezért nem teszek ilyen botorságot. Illetve nem csak ezért. Mert létezhet olyan épeszű – bocs, fülű – rajongó, akinek ellenére van, ha egy egész szcéna kap kedvet kedvencei stílusában alkotni? Mondhatnánk persze azt is, hogy ehh, hol vannak ezek a mostaniak a régiekhez képest, ám mivel a DR az úri- és sportemberek (na jó, Túrisas csak az előbbi) társasága, kizárólag a "fair play" szellemében játszunk, ahol nem illik az olyan tényezőket számon kérni az indulóktól, amivel nem rendelkezhetnek. Például mondjuk a stílusteremtéssel, vagy az évtizedek hosszas klasszicizálódásának patinájával, de említhetnénk az ismeretlenre történő rácsodálkozás élményét is. Nem, kérem, ezek olyan dolgok, melyeket igazságtalan lenne várni, mit várni, elvárni: én már akkor is boldog vagyok, ha az ismerős retro riffekből és elszállós dallamokból egy olyan csokrot kapok, melyek képesek a nosztalgia fényét legalább derengően kipislákolni, esetleg egy elismerő csettintéssel kísért "ügyes!" hümmögést kiváltani. És ha ennél többet kapok, máris megérte az egész hóbelebanc.

A Blood Ceremony azonban ennél jóval többre volt képes: az "ejha", és a "hét meg a nyolcát" mellett kellemes meglepetésre, mert az igaz, hogy Iommi annak idején egy kis időre tagja volt a Jethro Tullnak, de az ott töltött idők – legalábbis zenei értelemben – nem igazán hagytak nyomot a Sabbath kripta, majd fűszagú doomján, így aztán engem legalábbis váratlanul ért az a mixtúra, amit a véres ceremóniások összehoppmesterkedtek. Van itt minden jó, mint Mari néni tökös-mákos rétesében: doomos ősriff, hard beates rángatózó-táncos ütemek, folkos dallamokkal delejező fuvolaszóló, a Sabbath, a The Doors és a Jethro Tull zenei öröksége, leöntve egy adag spiritiszta/okkult hippi-hülyeséggel, ami a leírtak ellenére ráadásul jól is áll ennek a fránya csapatnak. Működik a dolog, mert a pulzáló, örvénylő riffek valamint a hosszú, enyhén progresszív, instrumentális szólók felett úszó panteisztikus dallamok amolyan álomszerű-hipnotikus kábulatba képesek a hallgatót ringatni – szigorúan fű nélkül – és a hangszerek ügyes szimbiózisa pompásan szolgálja ki a hangulatteremtés retro-mesélő irányultságát. Hallgasd csak meg a "Ballad Of The Weird Sisters"-t, azonnal érteni fogod, miről is írok, ha nem tudnám, hogy kanadai a csapat, biztos lennék benne, hogy őseik valahol Benedek Elek és Thin Lizzy ír motívumos örökségén szocializálódtak, vagy pedig sokat hallgatták Bródy és Szörényi beates-folkos számait, melynek valljuk be – sajnos – azért kicsi az esélye.

Alia O'Brien énekesnő ráadásul nem csak a dallamokért felelős, az orgonát és a fuvolát is egymaga kezeli, amit egyedül azért bánok, mert így csak a stúdióban szólalhat meg együtt a két hangszer, bár ki tudja, az önmagát boszorkánynak tituláló vokalista lehet, hogy még erre is képes. Ezt pedig én, bevallom, szívesebben látnám egy boszitól, mint a mézeskalács-ház építést, esetleg Jancsi és Juliska vacsoracsatáját.

Akinek tehát nincs még elege a hatvanas-hetvenes évek szellemidézéséből, az nyugodtan ugorjon neki a Blood Ceremonynak, garantáltan el lesz húzva, izé, fújva a nótája…

Garael