Kiadó:
Dead End Exit Records

Honlapok:
www.cullooden.com
facebook.com/cullooden

Hja! Az év második lemezkritikája. Nehezen indul be a biznisz, de ez mindig így van. Miközben várakozunk a jó előre beharangozott nagyágyúkra – Transatlantic, Vanden Plas, Adrenaline Mob, Gus G, Steel Panther, csak hogy néhányat említsünk – muszáj néhány kevésbé vagy egyáltalán nem ismert versenyzővel bemelegítenünk. Itt vannak mindjárt ezek a képtelenül idétlen nevű svéd proggerek: Cullooden. Ők hárman vannak öten. Megmagyarázom. Az együttesnek hivatalosan három tagja van: két gitáros (akik közül az egyik énekel) és egy basszer, de a stúdióban kénytelenek voltak együtt dolgozni két vendégzenésszel is, egy dobossal és egy billentyűssel. A viking nevekkel nem küszködöm, úgysem ismeri őket senki. Aki kíváncsi rájuk, látogasson el a honlapjukra.

Szóval Culloodenék a stagnáló (de Európában nem rosszul teljesítő) progresszív műfaj képviselői, akik próbálnak új hangokat, megoldásokat belecsempészni a ma már kissé sablonossá vált muzsikába. Szabadon táncolnak a metál, a hard és art rock stílusok között. Talán nincsenek annyira merészek, mint pl. a norvég Leprous, de semmivel sem kevésbé fölkészült muzsikusok. Szokatlan a dallamvilág, de főleg az instrumentális betétekben olykor a műfaj legszebb pillanatait idézik.

Egészen friss hangulata van az albumnak, talán egy kicsit túl friss. Néha az a benyomásom, hogy ez a recept még nincs tökéletesen kitalálva, az alapanyagok sem értek még be igazán. Pl. a túlságosan is Muse-os "Our Only Desire" szerintem vakvágány, kivéve a technikás, összeszedett gitárszólót. Az sem segít, hogy a dobok rettenetesen szólnak. Ugyanakkor a jövőre nézve bizakodóak lehetünk, egy megfelelőképpen integrált dobossal és billentyűssel még sokra vihetik, mert szerintem lényegében jó irányba orientálódnak. Ha engem megkérdeznének, akkor inkább a lemezt indító nóta (Heaven Feels So Hollow) karcossága felé keresik a kitörési pontokat. Így az év legelejére, fölütésként nem is rossz…

Tartuffe