Kiadó:
NEH Records

Honlap:
www.devils-heaven.se

Egy heresimító – azt hiszem, ez a jelző a bulvár mocsokoldalán aranybetűkkel tündököl – aréna téma után filmes-zongorás elérzékenyülés, melyet aztán olyan neoklasszikus instrumentális formagyakorlat követ, amitől az egyszeri metálfan zsíros haja is rögtön rizsporos paróka után kiált. Nem hangzik túl biztatóan? Pedig működik a dolog, és még csak nem is a gonosz műve, hanem a csapatot alkotó zenészeké, akiknek névsorát megtekintve egyből leeshet, mitől is keveregnek-kavarognak a stílusok ebben a zenei ördögkatlanban.

Az új svéd együttes amolyan underground arcokból álló szupergrupp, melyben talán Andersson a legismertebb név, de a két gitáros is letette már névjegyét az asztalra, nem beszélve a ritmusszekcióról, ami az egylemeznyi Malmsteen-fialta remekművet alkotó Opus Atlanticában formázta klasszikusra az ütemeket. Emellett persze a powerben jártas hallgatóknak minden bizonnyal feltűnik a klasszikus képzettségű énekes neve is, aki Kotta kolléga által annak idején felfedezett 8-point Rose-ban öregbítette a skandináv szigormetál The Creed lerakta hírnevét. Tehetségből tehát van itt dögivel, és hogy tudtak is vele élni a fiúk, az a hab a tortán, amit igenis elvárunk minden cukrászdában. Naná, ha már a nevek ilyen szintű beetetést produkálnak!

Az alap ugyanakkor nem a neoklasszikus metál, ami egyenesen következne a tagok előéletéből, hanem a Kiss, Alice Cooper, Cinderella-féle arénarock, melyet a durván mélyre hangolt gitárok, és az énekes ráspolyosan bivaly hangja tol el a heavy irányába, olyannyira, hogy a "Riders In The Sky" egy echte galoppozós power metal darab, melyben Nygren pár perc elejéig újra nyolcpontos rózsának képzelheti magát. Persze akik a "Let It All Hang Out" rock n' roll témájába egy rakás fúvós bepakolásával újraírják az Aerosmith "Dude (Looks Like A Lady)" című megaslágerét, azok bármilyen "förtelmes bűnre" képesek, még arra is, hogy a "Cold" arénákba kínálkozó slágerének vezető gitárszólójában felidézzék a Kiss "God Gave Rock N’ Roll To You" könnyfakasztó hangulatát, vagy hogy mintegy másfél percben instrumentális sulidarabot rittyentsenek össze a neoklasszikus metál mesterszakán hallgatóknak. Külön öröm, hogy Andersson csak annyira tolja magát előtérbe, amennyit a koncepció megkíván, Mansonnal való együttműködése pedig Deep Purple-i szereposztást idéz, annak minden értékével és virtuóz játékosságával együtt.

A lemez tehát mesterien ötvözi az említett stílusárnyalatokat, és bevallom, a blues-alapú rockdallamok ilyen formájú, klasszicista hangulatú alapozása még engem is meglepett, pedig olyan alkat vagyok, aki a lekváros csirke híveinek nagy számán sem tud csodálkozni. Ötletes, a paneleken túlugró, vagy azokat fejre állítva zsonglőrködő heavy rock/metál ez a javából, és csak azt sajnálom, hogy az imázs és a szövegvilág a zene ellenére annyira butuskára sikeredett, mint a kritika elején megemlített bulvársztori.                                                          

Garael