Mike Oldfield: Man On The Rocks (2014)

Oldfield_ManOnTheRocks.jpg

Kiadó:
Virgin/EMI

Honlapok:
www.mikeoldfieldofficial.com
facebook.com/MikeOldfieldOfficial

Ezt tényleg nem terveztem, egyszerűen így alakult. Sorsszerű, hogy nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy az 1000. recenziót megírjam. Blogunk történelme (kicsit nagyképűen fogalmazva) 2008. januárjában kezdődött, méghozzá egy általam írt Myrath interjúval és lemezajánlóval. Szinte hihetetlen, hogy hat éve piszmogunk ezzel az oldallal, emberek jöttek és mentek (bár papíron maradtak); sok változás állt be nálunk, csak egy dolog állandó: a zene rajongó szeretete. Ezzel a recenzióval jubilál a Dioníszosz csapat: 1000 lemezajánló, s ki tudja még hány koncertbeszámoló, DVD értékelés, interjú! Azért ez nem kutyafitty! Este meg is iszom pár pohár bort az egészségünkre (már ha kapok rá engedélyt), remélem a pillanat méltóságát kollégáim is átélik...

Az meg végképp rendhagyó, hogy az 1000. kritika egy olyan előadóról szól, akinek első lemeze akkor jelent meg, amikor én születtem, ma már igazi legendának számít, mégis megtörtént az a ronda dolog, hogy nálunk ez az első írás róla. Mike Oldfield egy kicsit olyan, mint Steve Howe (Yes, Asia, stb.): lehet, hogy technikailag nem tökéletes, a történelem ebből a szempontból már többször elrobogott mellette, mégis maradandót alkotott, valódi nyomot hagyott elsősorban két dolog miatt: (1) sajátos, azonnal fölismerhető stílusa, hangzása van; (2) és kiváló zeneszerző.

1973-ban a "Tubular Bells" legalább akkora durranás volt, mint a Pink Floyd "Dark Side Of The Moon"-ja, stílusteremtő, deklaratív jellegű album, amit lézerszínházakban, meg ki tudja még hány helyen ma is előszeretettel szerepeltetnek. Oldfield azóta is folyamatosan aktív, ontja magából a lemezeket, talán még sohasem telt el olyan hosszú idő két album között, mint a legutolsó "Music Of The Spheres" (2008) óta. Ebben a hatalmas életműben sok minden található, a populáris, rádióbarát soft rocktól a nagy lélegzetvételű, összefüggő, már-már klasszikus igényű alkotásokig.

Bevallom férfiasan, nem mindig követtem Oldfield munkásságát túl nagy figyelemmel, inkább szúrópróbaszerűen ismerkedtem meg egy-egy albummal, de az biztos, hogy nálam a "Crises" (1983) minden visz, az A-oldalon (nos, igen, akkor még volt olyan) a 20 perces címadóval, a B-oldalon pedig olyan slágerekkel, amelyeket a mai napig hallani a rádiókban (Moonlight Shadow, Shadow On The Wall). Azután sokat hallgattam a kelta ihletésű "Voyager"-t is, ami - csodák-csodája - 1997-ben egészen a magyar listák első helyéig kapaszkodott föl. Egy több hetes amerikai körutazásunk alkalmával ez volt az egyetlen hallgatható kazetta nálunk, úgyhogy szó szerint rongyosra pörgettem (a bátyámék a végére már meg akartak verni).

Csak hogy a "Man On The Rocks"-ról is essék néhány szó. A hat éves hallgatás talán annak tudható be, hogy Oldfieldnek (is) elege lett az Egyesült Királyságból, először Mallorcára, majd a Bahamákra költözött. A lemezt végül itt rögzítették néhány öreg rókával, akik már megjárták Phil Coolins, Michael Jackson és Eric Clapton zenekarait is. Az énekes viszont egész fiatal, de nagy spíler (ahogy azt már megszokhattuk), Oldfieldnek jó érzéke van az énekesek kiválasztásához. Luke Spiller a The Struts nevű alternatív/punk rock zenekar frontembere és kifejezetten jó hangja van: tiszta, de amolyan pimaszul rock n' rollos, kölcsönöz némi frissességet a daloknak.

Na, igen a dalok. Oldfield most egy teljesen dalközpontú, rövid, könnyen emészthető  kompozíciókkal teli, 11 számos lemezt hozott össze. Kicsit öreguras, de fülbemászó, pop rock slágerek ezek, amelyekből azonban nem hiányoznak a jó érzékkel, stílusosan megkomponált gitárszólók sem. Akad pár meglepi is: pl. a klipes "Sailing" igazi rádiósláger, jól sikerült a "ZZ TOP meets Dire Straits" fölfogásban készült "Chariots", vagy az "Irene", de érdekes a "Moonshine" is, ami akár az új U2 albumra is készülhetett volna (ahogy a Super Bowlon debütált "Invisible"-t elhallgattam, rájuk is férne). A "Man On The Rocks" tehát nem lesz legendás, stílusalapító lemez, de az olyan korban előrehaladott, régi ismerősöknek, mint amilyen és is vagyok, szerez pár kedves, nyugis pillanatot.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika