Kiadó:
earMUSIC

Honlap:
www.sagaontour.moonfruit.com

Úgy tűnik, a nagy nyári pangásban csak az olyan öreg proggerek mernek lemezt kiadni, mint a Yes és a Saga, hiszen náluk egy ilyen megjelenésnek már nem igazán van tétje. Évtizedek óta teszik, amit tenniük kell, már régen megalapozták karrierjüket, kialakult rajongótáborra támaszkodnak, új fanokkal nemigen számolhatnak... Ha az éppen folyó foci világbajnokság szókészletével akarnék élni, azt mondanám: a garantált továbbjutás tudatában biztonsági játékot játszanak. Talán túlságosan is...

Le kell szögeznem, hogy nem vagyok ortodox Saga-fan (Sava-fan annál inkább!), alkalomadtán olyan merész, sőt hajmeresztő kijelentésekre is ragadtatom magam, minthogy az egykori kollégánk, CsiGabiGa által fölállított egyenlet (miszerint Saga = Sadler) logikailag nem következik. Olyannyira nem, hogy az én kedvenc Saga lemezem a Rob Moratti által fölénekelt "The Human Condition" (2009), és a "Heads Or Tales Live" (2010) régi slágerei is jobban ülnek nálam Moratti hangjával. Ez van. És ez nem egyszerűen a két énekes hangja közötti különbségről szól, hanem arról, hogy Sadler dallamai nekem sokszor túl nyakatekertek. Nem találok rá jobb szót.

Lehet hogy nem tökéletes a hasonlat, de ez a dilemma nekem kicsit olyan, mint a David Lee Roth vagy Sammy Hagar vita, kivéve, hogy Moratti nem igazán kapott esélyt a bizonyításra. Sadler persze fix ember a Sagában, ehhez kétség sem férhet, és visszatérése óta - a "20/20" megjelenését követően (2012) - a "Sagacity" már a második lemezük (összességében meg a 22-ik!).

Csak hogy az albumról is mondjak valamit: Sadler szerint (minő meglepetés!) ez karrierjük legjobb lemeze, de ebben nem tudok vele egyetérteni. Sőt még csak annyira sem tartom jónak, mint a "20/20"-t. Természetesen virtigli Saga alkotásról van szó, minden rájuk jellemző zenei lenyomattal: progresszív rockos dalszerkezetekkel, Sadler rapszódikus dallamaival, gazdag szinti aláfestéssel és kórusokkal, Ian Crichton agyontremolózott gitárszólóival stb.

A lemezindító "Let It Slide" talán a legjobb, leglendületesebb nóta, de ezen kívül max. a "No Two Sides" kerül föl az iPodomra. Nekem elsősorban a dinamizmus, az életerő hiányzik innen, túl sok a töltelék, a "Press 9" meg egyenesen értelmezhetetlen számomra. Akinek - mint nekem - nem jönnek be annyira az új dalok, vigasztalódhat a "special edition" második CD-jével, amelyen egy 9 nótás koncertfölvétel kapott helyet a tavalyi SWR1 Rockarena Fesztiválról.

Tartuffe