Kiadó:
Roadrunner

Honlapok:
www.opeth.com
facebook.com/Opeth

Egyszerűen nem értem, hogy működik az emberi emlékezet, pedig tanultam filozófiai antropológiát és pszichológiát is. Hogyan és miért szűri meg az emlékezet a múlt élményeit, vagy ami még érdekesebb, miként fordulhat elő az, hogy az embernek konkrét élményei vannak arról, ami valójában meg sem történt? Meg voltam arról győződve például, hogy az Opeth megosztó, az eladási mutatók szerint mégis legsikeresebb albumáról, a "Heritage"-ről (2011) írtunk kritikát ezen a blogon, de az utólagos keresgélés mindössze Túrisas kolléga egy összefoglaló jellegű koncert DVD értékelését lelte föl.

Akárhogy is, Mikael Åkerfeldt tovább menetel a zenei önmegvalósítás útján, jóllehet ezt sok Opeth rajongó nehezményezi. Az énekes-gitáros (akkor még basszerként) mindössze 16 évesen került a bandába, minden eredeti tag gyorsan kikopott mellőle, így mára teljes a művészi hegemóniája. Be kell látni, hogy az Opeth mindig hűségesen fogja követni és tükrözni Åkerfeldt személyiségfejlődését, lelkiállapotát, hangulatát, mert az Opeth és Åkerfeldt közé lényegében egyenlőségjel tehető. Ez annak rossz hír, aki görcsösen ragaszkodik a korai időszak black/death elemeihez, hiszen ezek már a "Heritage"-nél sem kaptak szerepet, a "Pale Communion" pedig - folytatva a zenei agytröszt lélektani és stilisztikai evolúcióját - már egy virtigli ős hard rock lemeznek mondható, mind hangzásban, mind hangszerelésében...

Ez a tendencia nem példa nélküli manapság, főleg nem a skandináv régióban. Gondoljunk csak az ugyancsak svéd illetőségű Black Bonzora, akikről már csak azért is meg kell emlékeznünk, mert Åkerfeldt hörgőtlenített, tiszta éneke az ő frontemberük hangjára emlékeztet nagyon. Példaként fölhozhatjuk a Metal Church atyjának, Kurdt Vanderhoofnak múltidéző stílusgyakorlatát, a Presto Ballet-t (hű, de ronda ez így leírva!), vagy akár Michael Amott (Arch Enemy) "retró" projektjét, a Spiritual Beggarst, de a legalapvetőbb párhuzam mégis az Opeth másik gitárosának, Fredrik Åkessonnak egy korábbi szereplése a Sabbtail "Nightchurch" című lemezén (2004). Ott Mats Levénnel sikerült egy igazán emlékezetes (kereskedelmileg mégis sikertelen) hard rock lemezt összehozni, amiből literszám fröcsögött a '70-es évek hőskorszakának olajsűrű ihlete.

A "Pale Communion" abban különbözik "előfutárától" a Sabbtailtől, hogy művészibb, progresszívabb és Åkerfeldt koncepciójában hangsúlyos szerepet kapott a vonós "háttérmunka" (főleg a lemezt záró "Faith In Others"-ben). A dobok hangzása kimondottan retro, de nem a '80-as éveket lejárató erőtlen, művi puffogás jellemzi, hanem a '70-es évek "akusztikusabb", természetesebb megszólalása. Joakim Svalberg is kedvére nyüstölheti Hammondját... Mindez azonban nem a hard rock zsigeri, ősprimitív korszakát idézi föl bennünk, mert az egészet belengi (a megkérdőjelezhetetlen zenei kompetencia mellett) egyfajta szellemi kifinomultság és érzelmi intelligencia. A rock n' roll hajnalán nem (sem) volt divat a lemezborítót telefirkálni Terentius és Martialis idézetekkel (ráadásul az eredeti latin nyelven)...

Mivel nem tartozom az Opeth régi, black/death metálon szocializálódott rajongói közé, nyugodt szívvel, előföltevések és előzetes elvárások nélkül, némileg naivan üdvözlöm az együttes újdonsült, mégis mélységesen konzervatív zeneiségét. Nekem ez jobban tetszik mint bármi, amit az Opeth-től eddig hallottam. Nem állítom, hogy nem találom olykor egy csipetnyit mesterkéltnek, modorosnak, azt sem állítom, hogy minden dal telitalálat, de pl. az instrumentális "Goblin", vagy a finom keteli motívumokkal színezett "Cusp Of Eternity" igazi mestermű!

Tartuffe