Kiadó:
Ranka Kustannus

Honlap:
facebook.com/OfficialArion

Azt se tudom, hol kezdjem... Nem akarok önismétlésekbe bocsátkozni, valamint igyekszem – amennyire ez egyáltalán lehetséges a mi "szakmánkban" – a közhelyeket kerülni. De ez mégiscsak fölháborító – vagy éppen lelkesítő? –, hogy a finnek mit művelnek ebben a műfajban!  Van pofájuk szó szerint tizenéves, pelyhes állú sihederekkel lealázni a világot. Akinek füle van a hallásra, hallja meg: ha ez a finn power metal csapat együtt marad és megőrzi lendületét, ők lesznek az új Sonata Arctica, vagy még annál is többre viszik! Apró helyi kiadóval a hátuk mögött próbálkoznak a bemutatkozással, mégis hangzásában kifogástalan, szimfonikusan megtámogatott, stílusjegyeiben kiforrott vérbeli skandináv power lemezt szültek meg. Hogy pontosan mikor dolgoztak rajta, nem tudhatom, de gyanítom, hogy  a matek érettségire készülve, esténként összecsomózott lepedőkön lopva ereszkedtek le az ablakból, hogy néhány órát eltölthessenek a stúdióban...

Azon már meg sem lepődünk, hogy hangszeresen teljesen fölkészültek; Iivo Kaipainen gitáros és Arttu Vauhkonen billentyűs bizonyára kb. 5 éves koruk óta a hangszereikkel alszanak, az viszont már engem (sokat látott-hallott bloggert) is ámulatba ejt, hogy a Justin Bieber arcszerkezetével és frizurájával megátkozott Viljami Holopainen énekes torkában milyen hangorkán lakik. Csak gondoljunk bele, hogy akkor mire lesz képes, ha már befejezi a mutálást, és érik, férfiasodik valamelyest a hangja! :)

Az Arion legnagyobb érdeme azonban mégiscsak az, hogy a dalaik alapján azt gondolnánk, hogy hosszú évtizedek óta gyakorolják, képzik magukat ebben a szakmában! A legnagyobbak rutinja – vagy a kezdők szemtelen kihívása? – érződik a szerzeményeiken; fogós dallamok, nagyívű, kórussal megtámogatott refrének, gazdag hangszerelés tömkelege kápráztatja el a kalandos kedvű hallgatót. Ezek a srácok tökéletesen magukévá tették a neves finn elődök, a Stratovarius, Sonata Arctica, Thunderstone zenei eszköztárát, de érződik a svéd power nagyjainak hatása is (Bloodbound, Heed, Trail Of Murder), sőt, nekem – főleg a bőgő hangzás és a modern szinti hangszínek miatt – elsősorban a Disdain ugrik be róluk.

Nem állítom, hogy tökéletes anyag, azt sem, hogy minden tekintetben kiforrott a stílus, de ne felejtsük, hogy ezek a – leírom! – gyerekek még talán nem is fogyaszthatnak legálisan alkoholt. Magyarul: bőven van idejük és tehetségük arra, hogy akár az egyébként már jócskán telített és nagyon magas színvonalon teljesítő finn szakma legendáivá nőjék ki magukat!

Tartuffe