Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.danswano.com
facebook.com/nightingalesweden

A sas nem kapkod a legyek után (aquila non captat muscas) - mondja az általunk sokszor idézett latin közmondás. A csalogány (más néven: fülemüle) viszont igen, hiszen a légykapófélék családjába tartozik. Ellenben van a csalogányok között egy, amelyik (mint a közmondásos sas) mit sem törődik a legyekkel. Ezt a Svédországban föllelhető madarat még 1995-ben (éppen abban az évben, amikor a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület a fülemülét "Az év madarává" választotta) hívta életre Dan Swanö (testvérével Daggal), hogy a gót rock (pl. Sisters Of Mercy) és a '70-es években népszerű AOR stílusjegyeinek ötvözéséből valami teljesen sajátos muzsikát hozzon létre. Nem foglalkozott piackutatással, közönségszolgálattal, vagy kritikusokkal (nem kapkodott a legyek után), hanem egyszerűen megírta és stúdióban rögzítette azt, ami éppen eszébe jutott. A dolog spontaneitása és Dan Swanö ismert asszociációja ellenére a keményebb műfajokkal (black, death, doom) a dolog népszerű lett, a "Retribution" pedig már a 7. soralbum.

Jómagam viszonylag későn ismerkedtem meg velük, a 2007-es "White Darkness" albummal, de azonnal elvarázsolt a dolog muzikalitása és az a teljesen egyedi keveréke a műfajoknak, amibe simán belefért a hiperdallamos, rádióbarát megközelítés, a skandináv merengés, a progresszsív rock és olykor a keményebb riffek (ezek szerencsés vegyítésének  eklatáns példája pl. a "Trial And Error"). A valódi fülemüle gégéje - a Wikipédia szerint - négy hangot képes egyidejűleg kiadni és zeneileg tökéletes akkordokat is énekel. Dan Swanönek ilyen hangi adottságai, ilyen kivételes képességei nincsenek, mélyebb tónusú hangja furcsán is hat ebben a közegben, de valahogy pont ez kölcsönöz némi egzotikus hangulatot a zenének.

A "Retribution" nem egy hosszú album, de tökéletesen beleillik a Nightingale diszkográfiába: teli van merengős, lassabb tempójú dalokkal, de akadnak keményebb hangvételű, gyorsabb tételek is. Sajnálatomra most egy kicsit kevesebb jutott a "progresszív rock"-ként címkézett összetevőből, de így is nagyon kellemes hallgatnivaló. A hangzás kiegyensúlyozott, arányos, s mint ilyen példaértékű egy olyan időszakban, amikor náluk nagyobb nevek adnak ki elképesztően gányul szóló, hányaveti módon barkácsolt lemezeket.

Ismétlem: én még elbírtam volna egy kicsit több proggerkedést, valamivel több hangszeres szólót (mint pl. a lemezt nyitó, kimondottan ütős "On Stolen Wings"-ben), de mindent összevetve nagyon jól sikerült az anyag. Mindazonáltal megjegyzem, hogy ebben a stílusban számomra továbbra is a Wolverine "Communication Lost" című 2011-es lemeze az etalon!

Tartuffe