Kiadó:
Hammer Records

Honlap:
facebook.com/mobilmaniaofficial

A Mobilmániát a fennállás óta bekövetkezett változások rendíthetetlen folyamatossága miatt akár "Személyi-Mobilmániának" is nevezhetnénk, az, hogy ezekből a csapat általában jól jött ki, valószínűleg nem csak a szerencse dolga, még úgy is, hogy a második album négy évnyi távlatból nem bizonyult olyan erősnek, mint a debüt.

Mikor meghallottam, hogy Szentkirályi János és Rudán Joe is otthagyja a bandát, titokban keresztet is vetettem az egész koncepcióra: ezt a csapást csak egy doom banda viselné el, akiknek legfőbb céljuk úgyis hat láb mélyen található, nos, bőszen temetni is kezdtem a zenekart. Szerencsére jól döntöttem annak idején, hogy nem a kegyeleti szakmát választottam, most dolgozhattam volna duplán – bocs a morbid metaforáért –, mert a Mobilmánia feltámadást, sőt, "fel! támadást!" is produkált. Hogy mi ellen? Nyugi, nem a kiharcolt jó hír került veszélybe, mert az bizony megerősödött, méghozzá olyan mértékben, amit az újkori P. Box "Pangea" albuma óta nem tapasztaltam magyar-rock fronton, így aztán örömmel írhatom le: igen, így kell a hetvenes-nyolcvanas évek Hammond-orientált zenéjét az új évezredbe adaptálni. Mert Zefferék nem nyugodtak bele a nosztalgia-faktorból eredő jótékony szemet hunyás – vagy összekacsintás – álvigasztaló jelenlétébe, itt bizony olyan melldöngetős kivagyisággal fogalmazódott meg, mit is ért a csapat 2014-ben a magyar-brit hagyományokon nyugvó "őszinte, kemény rockon", aminek mértéke demonstrációs erejét tekintve csak a legkorszerűbb anyahajó-flottákban mérhető.

Több aspektusból is örömet szerzett az új album. Egyrészt bebizonyította, hogy hazánk igenis tud szolgálni remek énekesekkel, hiszen Molnár Péter oly módon idézi fel nekem Vikidál Gyula frazírjait és hangszínét, hogy az már-már plágium-gyanús (ebben az esetben azonban az idézési anyag markánsan jelölve volt), másrészt az aréna rock – sőt, tovább megyek, a heavy metal – oldaláról tudta úgy megközelíteni a forrás zenei stílust, hogy a nosztalgia faktor és a kaptafa feeling – a hozzá tartozó suszterrel együtt - sebesen repülve tűnjön el a korszerű hangzás és instrumentális megközelítés orkánszerű erejében.

Pedig 15 szerzemény nem kevés, és féltem is az ilyenkor óhatatlanul feltűnő töltelékektől, ám ha vannak is pillanatnyi megingások a színvonalban, a számomra gyengébbnek ítélt darabok is bőven fityiszt mutathatnak a stílus-társak utóbbi években asztalra tett legjobb szerzeményeinek. Köszönhető mindez elsősorban a jó daloknak, melyek a jelenkor keménykötésű marcona attitűdjével írták meg a "hogyan kell hard rockot játszani 2014-ben" kemény kötésű szabályzatát, példás naprakészséget produkálva a színtér trendjeit illetően – igen, ez az a nyitottság, ami messzire űzi az avíttság bűzét. S mi van még? Minden jó, amit el tudsz képzelni. A dallamok a horzsoló, modernül szaggató riffek mellett elsősorban a nyolcvanas évek – és az új évezred felélénkülő aréna rockjának – magával ragadó, indulós dallamosságával késztetnek együtt éneklésre, és ha mégis nosztalgiázni támadna kedved, Hammond mester gondoskodik a Purple életérzés újbóli átéléséről. Persze lehetnek olyanok, akik hiányolhatják a klasszikus megközelítés szólóközpontúságát, de a két új gitáros, úgy gondolom, egy más fajta hozzáállással felel meg a modern hard rock talán egyszerűbb, de agydöngölőbb követelményeinek.

S melyek azok a dalok, melyeket mindenképpen kiemelnék? Hát erre nehéz választ adnom, hiszen mint írtam, a színvonal viszonylag egységes. Talán a nyitónóta bődületes énektémája, a "Szeba Timba" és a "Bárhová magaddal viszel" elragadó sodrása, a "Kocsmasellő rock" ironikus boogie-ja, vagy a Vikidál Gyulával duettben előadott "Az ördög itt belebukott" jó értelemben vett szentimentalizmusa jelentették számomra a csúcspontokat, de biztos vagyok benne, hogy itt aztán mindenki megtalálhatja azt, amiért szeretni tudja az albumot.

És végezetül még egy figyelemre méltó jellemző: Horvát Attila dalszövegei olyan derűvel fogalmazzák meg a stílus sztenderd témáit, melyek önirónikusan, és méltatlan acsarkodástól mentesen hirdethetik a magyar nyelvű szövegek létjogosultságát. Ez bizony eddig vastagon az év hazai albuma, avatott örökmozgó, ami a folyamatos újrajátszásért kiált!

Garael