Kiadó:
Atlantic Records

Honlap:
inthismomentofficial.com

Mi is késztet arra, hogy egy mainstream amerikai indusztriális/modern metal bandáról írjak, aminek annyi köze van a klasszikus gitárszólókra épített, virtuóz hangszereléssel felvértezett, általam szeretett stílusokhoz, mint Mari néni mákos kalácsának a drogteszttel sújtott fiatalok addikciójához, és amelyiknek énekesnője azt a dekadencia szülte szabadosságot testesíti meg, melyet olyannyira szeretnek a monokróm világnézettel megáldott/sújtott emberek a liberalizmussal azonosítani? Nos, éppen utóbbi – persze nem a Lady Gaga metál-alteregójaként viselkedő énekesnő felvett szerepe miatt –, köszönhetően annak az elképesztő vokális teljesítménynek és mikrovilágot teremtő erőnek, amilyet utoljára Henning Basse-től hallottam a Sons of Seasons kimondhatatlan című albumán.

Itt van hát ez a Maria Brink nevű hölgyemény, akinek felvett szerepétől úgy menekül minden jóérzésű férfi, mint kezdő domina a macsók klubjából, és aki egy személyben akar a már említett Gaga, valamint a szerencsére lassan feledésbe vonuló androgün Marilyn Manson keveréke lenni, olyan környezetet teremtve, ami által a borzalom érzetével menekülő szabadosság, a háború előtti Németország kabaréinak fullasztó érzésvilágában találhatjuk magunkat. S hogy mi ebben az élvezhető? Van, akinek semmi, de vannak olyanok, akiket vonz ez a művészi önkifejezésbe álcázott, horrorba mártott giccsparádé, aminek szándékolt túlzásai paródiába öntve mégiscsak hordoznak némi értéket, és amit lehet akár művészinek is nevezni. Ennek a világnak a közepén áll ott hát ez a tekergő-vonagló - üvöltő-suttogó-éneklő dominába oltott "femme fatale", aki nélkül ez a mű-ipari birodalom kártyavárként omlana össze, vele azonban a mai szórakoztató gépezet torz, buja, celeb- és profitorientált, a fogyasztói attitűdöt istennek emelő színpada varázsolódik ki, ahol a szörnycsináló gépezet konkrét zenei metamorfózisának lehetünk fültanúi – és a klipek által vizuális részesei.

Brink pedig remek színész, aki nem csak elénekli, de végig is éli a számokat – melyekben meglepően kellemes, popos dallamokat hoz –, olaj, gőz, vagy más energia helyett ő tartja mozgásba ezt a mechanizmust, ami a jó ízlést csattogó, őrlő fogaskerekeivel felemésztő volta ellenére is vonzza a képzeletet, legalábbis annak azt a részét, amit legtöbbször megpróbálunk elrejteni. Az énekesnő elképesztő teljesítményével állít fel új etalont, amit nem tudom, hogy dicsérjek, vagy szidjak-e: ez a határozatlanság aztán értékteremtővé válik, még akkor is, ha magába rejti az általam elítélendő dolgok látens elismerését.

A zene pedig többnyire hidegen, dehumanizáló módon robog, zakatol, dübörög, aminek egyes elemeit korábban már hallhattuk: a "Big Bad Wolf" kezdőriffje a Sabbath "Iron Man"-jének torzszülötte, a "Dirty Pretty"-t egy módosult tudatú melódiával már hallhattuk Mansontól, a riffek nagy része pedig már húsz éve kikovácsolódott a (die) Krupps fémműveiben. Mindezek mellett ebben a hideg, deprimáló panoptikumban ott pislákol a musicalek ripacs érzékisége és stíluselemeinek teátrális simulékonysága, bűnösen vonzó mixtúrát öntve ki a formázótégelyekben.

Szomorú, és egyben izgalmas látlelet az In This Moment albuma, ami egyszerre primitív és harsány, mégsem tudok szó nélkül elmenni mellette. Mert az, aki mindezt szerethetővé varázsolja, a maga pózoló romlottságában is emberien esendő, a szánalom pedig már csak egy lépésre van a szeretettől…

Garael