Honlap:
www.eltharia.com

Kiadó:
Martel Circus Production

Istók uccse, ha első hallás után tippelnem kellett volna a csapat hovatartozására, szinte bizonyosan Olaszországot jelöltem volna meg, még akkor is, ha az album vége felé a mediterrán dallamosság derűjét King Diamond fagyos dán lehelete fordítja sötétebb tónusok felé – ennek ellenére a csapat francia, ami külön öröm, hogy a metálban nem éppen jeleskedő régió a Staminához hasonló minőséget tud kitermelni magából.

Eklatánsan bebizonyosodott, hogy Tartuffe kolléga által meghonosított zenei kukázás a sok szemét mellett néha fénylő kincsek találatát eredményezi – szegény hajléktalanok itt, az ablakom alatt, ha hasonló értékekre bukkannának, nem kannás borral ünnepelnék az Új Évet. Így aztán örömmel írhatom le, hogy a – vélhetően a blog 2014. év utolsó kritikájában recenzált – csapat igazi másodvonalas csodaparipa, ami a progos színekkel fűszerezett dallamos metál versenyben az idei élbolyban végezne, és aki szereti, valamint hiányolta az évben ennek az alstílusnak a jelenlétét, máris pezsgőt bonthat, éjfél előtt.

A franciák tehát úgy bukkantak elő a semmiből, mint a kínai csodaúszók a dopping a remek szakemberek hatására, a legutóbbi, 2004-es albumuk után nagy pihenőt tartva mutatják meg, hol terem a gall virtus. Nem hiszem, hogy feltétlenül progressziót kell kiáltanunk a dalok hallatán, de a hangszeresek vannak olyan fifikásak, hogy a stílus-mérleg nyelvét kimozdítsák a dallamos power tömör irányából, még akkor is, ha az album lényegét a remekül megírt refrének alkotják, és a műfaji kalandozás kimerül a már említett Diamond-i kósza "kóborulatban". A hatások persze felismerhetőek, az Iron Maidentől a Queensryche-ig – egy csipetnyi Pagan's Minddal megspékelve –, de a kialakított zenei világ van olyan markáns, hogy új minőség létrehozásával dicsérjük meg a fiúkat. A vokális és hangszeres teljesítményben nincs kivetnivaló, bár az album erénye hangsúlyozottan a kiválóan megírt dalokban rejlik, azokból pedig van dögivel. Található itt lineárisabb vonalvezetésű, sci-fis hangulatú modern induló – "Blood Pollution" –, érzelmesebb húrokat pengető féllírai – "Would I Remember You" –, progresszív irányokba forduló, a korai Queensryche-t idéző himnusz – "Spite Till Remains" –, vagy az album erényeit egyetlen számba zanzásító zenei önjellemzés – "Dark Passenger".

A lemez kakukktojása a már említett, szigorúbb, sötétebb hangulatot teremtő "Black Hole", ahol az addigi egyértelmű slágervezetés szakad meg hirtelen – ráadásul a szerzemény közepén –, a kritikusban azonnal a "mi a franc volt ez?" kérdését felvetve, de nem elvetve az ötlet mégis koherens megvalósítását: igen, ez olyan volt, mint a horror filmekben a "jump scare", csak ennek hatásaként nem beszartam, hanem elismerően csettintettem.

Remélem, a következő alkotással nem 10 évet fog várni a zenekar, bár ha ennyi idő kell nekik egy lemeznyi sláger megírásához, egye fene, kivárjuk. Mert megéri.

Garael